„Testről és lélekről” – Az álom valóság is lehet – Beszélgetés Borbély Alexandrával

– Hogy érzi magát: boldog, büszke vagy már fáradt a sok ünnepléstől?

– Mind a három. Ez olyan esemény volt, aminek a lényege, értéke csak később jut el az ember tudatáig. Most nagyon pörgős az életem, folyamatosan interjúkat adok, és egy új bemutatóra készülök anyaszínházamban, a Katonában. De nem panaszkodom, én ezt szeretem.

– A „Testről és lélekről” forgatása különbözött valamiben más filmekétől?

– Nem volt átlagos, már abból is lehetett érezni, hogy valami különös dolog történik, hogy nagyon koncentráltan folyt a munka, mindenki nagyon figyelt a másikra, nem volt hangos szó. Nem forgattam még sokat életemben. Ami huzamosabb ideig tartott, az a „Hacktion” című tévésorozat volt.

– A „Hacktion” azon ritka tévésorozatok közé tartozott, amit néztem, mert kíváncsi voltam, hogy egy amerikai típusú krimi-akciófilmmel hogyan boldogulunk mi, magyarok. Jól sikerült.

– Én is nagyon szeretem a nyomozós sorozatokat, a „Columbo” a mindenkori kedvencem. Én igazából a „Hacktion” forgatásán tanultam meg a filmezés technikai részét. Anger Zsolt kollégám mindig figyelmeztetett, hogy ne gesztikuláljam túl a jelenetet, mert utána meg kell jegyeznem, hogy melyik mondatnál hol volt a kezem, hiszen több plánból veszik fel ugyanazt a jelenetet. Ez nagy hasznomra vált a „Testről és lélekről” forgatásán, ott ezekre a dolgokra már nem kellett figyelnem, csak befelé koncentráltam.

– „A rajzoló” című filmben volt egy nagyon erőteljes jelenete, ami számomra elképesztő élmény volt. A mostani szerepe, Mária légies, szinte aszexuális, angyali lénye ahhoz képest egy lélektani skálának éppen az ellentétes végén helyezkedik el.

– „A rajzoló”-ban egy vak prostituáltat játszottam, akit előző este megerőszakoltak – nagyon jó szerep volt, igazi feladat. A főiskolán Máté Gábor azt mondta, hogy filmbe általában úgy válogatnak be, hogy az te vagy: a külsőddel és a személyiségeddel megegyezik a szerep. Vagyis a külsődnek stimmelnie kell a karakterrel, ez az első szempont, másra nem nagyon számíthatunk. Mondjuk a színházban Gothár Pétertől megkaptam Jancsó Piroska, az első női sorozatgyilkos szerepét. Nem igazán állt hozzám közel, de nagy ajándék volt (Szandra nevet).

Szerencsésen alakul a pályám, hogy eljátszhatok tőlem nagyon távol álló szerepeket is, nem kell tartanom a skatulyáktól. De most már szívesen kipróbálnám magam velem azonos szerepekben is.

Kép

– Lehet sejteni már a szereplőválogatáskor, a forgatókönyv olvasásakor, hogy egy film jó lesz-e, hogy sikeres lehet-e akár a nemzetközi porondon is?

– Úgy éreztem, hogy mindenki megtett minden tőle telhetőt ebben a munkában. Ildikó írt egy csodálatos forgatókönyvet, és azt gondolom, minden jó film ott kezdődik. Éreztük, hogy itt valami különleges dolog történik, de a díjakat nem lehet előre megjósolni. Ha díjat kap valaki, még az sem jelent garanciát arra, hogy utána elárasztják munkával. A színészlét maga a bizonytalanság. Anyaszínházam, a Katona József Színház háttere nélkül én sem tudnám ezt csinálni. Másfél éve forgattam a filmet, és azóta nem voltam castingon, csak Ildikó hívott egy mellékszerepre a „Terápiá”-ba. Az elmúlt másfél évem kétségek között telt, hogy mi a baj velem, vagy hogy járnak-e a filmrendezők és casting direktorok színházba… Én nem nagyon merek reménykedni, mert később nem szeretnék csalódni. Ildikóval negyven olyan csodálatos forgatási napot éltem át, amiről én addig el se tudtam képzelni, hogy ez ilyen jó lehet. És ha egy ilyen élmény után másfél éves űr következik, akkor az ember visszahúzódik, és elveszítheti az önbizalmát.

– A díj és maga a film még csak most került a közönség elé, és én boldog lennék, ha mostantól ilyen jó, elgondolkodtató, értékes magyar filmek készülhetnének sorban. Hogyan látja a magyar film helyzetét a nagyvilágban? Mik a szubjektív benyomásai?

– Nagyon nagy dolgok történnek mostanában a filmkészítés terén: a „Saul fia” Oscarja és BAFTA-díja, a „Testről és lélekről” Arany Medvéje, a „Mindenki” Oscarja… Ennek nagyon örülök, és bízom benne, hogy ezek a díjak a figyelmet a magyar filmekre irányítják.

Berlinben sokan és sokszor mondták nekünk, hogy „nagyon szeretjük a filmeteket”. Azt éreztem, hogy odafigyelnek ránk, fontosak vagyunk.

Szamosi Zsófival, a „Mindenki” szereplőjével találkoztam éppen tegnap, akivel arról beszélgettünk, hogy szinte hihetetlen: mi is eljuthatunk idáig, kaphatunk első díjat egy nemzetközi versenyen! Azt hittük, hogy ilyen csak a mesében van, nem is reméltük, hogy mi színészként valaha a közelébe lehetünk. Amikor be kellett vonulni a Berlin Palace-ba a vörös szőnyegen, arra gondoltam, hogy ez most tényleg velem történik-e? Remélem, hogy kinyílik számunkra a világ, én drukkolok ennek.

– Értelmes párbeszéd indult a közösségi oldalakon és a médiában a díjak kapcsán kulturális témákról. Igaz, a pártoskodás és az elfogultság ezeket a párbeszédeket is gyakran vitává alakította.

– Elfogadom, hogy a vélemények szubjektívek, és lehet, hogy valakinek nem tetszik egy díjazott film. De dühít, amikor egyesek nemcsak kritizálják, hanem sárba rántják a filmet. Nem szabad hagyni, hogy olyan emberek, akik többnyire csak feltűnést akarnak kelteni a véleményükkel, elvegyék az örömünket! Amikor Berlinben voltunk, csak pozitív kritikát kaptunk a külföldiektől, a szakmától és a közönségtől is. Azt élhettük meg, hogy valami különleges dolgot csináltunk. Hazaérve néhányan feljogosítva érezték magukat, hogy ezt az egészet kétségbe vonják.

– Én úgy érzem minden díjnyertes film kapcsán, hogy a többség örül az elismerésnek, és hosszabb távon a valódi értékek a helyükre kerülnek.

– Tudom, hogy ez majd lecseng, és nem is kellene erre szót fecsérelni, de ki akartam mondani.

– A „Testről és lélekről”-t általában lírai, visszafogott filmnek tartják, holott az éteri, gyönyörű természeti képek váltakoznak a film során a vágóhíd brutális, véres képkockáival. Megviselheti azokat a nézőket, akik nehezen viselik a vért. Valójában kemény film, noha nincs benne durva jelenet.

– A vágóhíd hangulatát, a friss hús és a fertőtlenítő szagának keveredését például nem volt könnyű elviselni. Csöndben voltunk a forgatás során, tisztelettel viseltettünk az ott dolgozók iránt.

– Álomszerű könnyedség és a súlyos, naturális valóság kettőssége jellemzi a filmet, és ez éppen Máriának az alakjában találkozik: csetlő-botló, autisztikus, hétköznapi nehézségekkel küzdő ember, aki közben légies, szinte nem is evilági.

– Én nagyon komolyan vettem Máriát, és irigyeltem tőle azt, hogy lételeme az őszinteség. Azt mondja ki, amit gondol. Nem mérlegel, hogy kit hogy ne bántsunk meg, kinek mit szabad mondanunk, hogyan kell viselkednünk – amivel minekünk a napi energiánk ötven százaléka megy el. A mi létezésünk terhelt, miközben őt szabadnak éreztem belülről. Persze neki mások a vívódásai, kötöttségei, és nagyon zárt világban él – közben viszont kíváncsi. A szerelem beindítja, utánamegy az érintésnek, nekimegy a saját falainak.

– Kedvenc jeleneteim közé tartozik, amikor Mária kis játékfigurákkal játssza el a hétköznapi találkozásait, a helyzeteket, amelyek neki nehézséget okoznak – ez lenyűgöző forgatókönyvi ötlet!

– Mária még mindig a gyerekpszichológusához fordul segítségért. Habár már felnőtt, de a szexualitása megrekedt egy bizonyos szinten. Ő tanítja meg neki, hogyan dolgozzon fel bizonyos helyzeteket. Ezek a játékok már a pincébe kerültek, tehát a múltjához tartoznak. De egy új szituáció, a szerelem arra készteti, hogy lemenjen, felhozza, és a segítségükkel próbál utat keresni.

– Számomra a film csúcsjelenete az öngyilkossági kísérlet. Megerősítette bennem azt, amit én tapasztaltam, hogy a megfelelő időben kimondott szavak néha életet menthetnek.

– Viszont a kimondott szó sajnos az ellenkezőjét is okozhatja: valamit elszakít, lerombol.

„Én belehalok, annyira szeretem magát” – mondja Endre, a vágóhídon dolgozó férfi, akinek nem is igazán illik bele a szókészletébe ez a „belehalok”, de a belső késztetés, hogy kifejezze az érzéseit, olyan erős, hogy ilyen emelkedett mondattal fejezi ki magát.

Ebben is benne van Ildikónak a különleges gondolkodásmódja, és így ez a jelenet gyönyörű lett.

– Hogyan segítik forgatás közben a kollégái, hogy a bensőséges, nagy koncentrációt igénylő jeleneteknél ne zökkenjen ki abból az érzelmi állapotból?

– Egy kis létszámú stáb van csak jelen az ilyen intim jelenetek forgatásakor, mint ebben a filmben az öngyilkosságnál vagy a szeretkezés jelenetnél. Enyedi Ildikó írt egy hosszú e-mailt mindenkinek, mielőtt elkezdődött a forgatás. Mindenkit megkért, hogy iszonyatosan figyeljen arra, mi történik bent. Nekem különösen nehéz feladatom lesz, mert a jelenetek kinézhetnek úgy is, hogy én egy felépített stúdiólakásban tevékenykedem – ételt készítek magamnak, mosogatok, kiteregetem a ruhákat –, vagyis ezek a jelenetek tűnhetnek nagyon egyszerűnek.

De ha nem figyelünk arra, hogy mi zajlik Mária lelkében, miközben ezeket a hétköznapi tevékenységeket végzi, akkor nem jön létre az a csönd, az az odafigyelés és nagyon erős koncentráció, ami végül a filmben megvalósult.

Ildikó kérését mindenki komolyan vette, így tudtam én befelé, magamba figyelni, mert a többiek odafigyeltek rám, hogy én megteremthessem ezt a különös aurát a filmben játszott Mária körül. Ez a forgatás sok-sok ember összmunkájaként valósulhatott meg, mert tudták, hogy nem akárkivel dolgoznak, Enyedi Ildikó csodálatos művész és ember.

– Még sok hasonlóan szép, értékes szerepet és elismerést kívánok!