Szeretnék felelős lenni magamért és azért, hogy mi történik velem

Ő az a magyar színésznő, aki izgalmas és díjakkal elismert színpadi szerepekkel, közönségfilm főszerepekkel és fesztiváldíjas alakítással a háta mögött egyszer csak elköltözik Berlinbe. Aki a címlapfotózáson egyetlen perc alatt karakterrel tölti meg a fogason lógó különböző ruhákat, de nem hiszi, hogy az élet megismerhető csupán a szerepekből. Fiatal nő, aki vállalja, hogy bár meghódításra vár a forgatókönyvírás, a külföldi filmvilág, az éneklés és számtalan izgalmas város – a legjobban mégis családot szeretne.

– Miért éppen Berlin?

– Magánéleti fordulat, nem volt célom oda menni, németül is most tanulok, megpróbálom feltalálni magam. De mielőtt ott kötöttem volna ki, épp megérett bennem a döntés, hogy megnézzem kicsoda is vagyok. Sokan vannak így, hogy egyszerre nyolc darabban játszanak, közben újat próbálnak, és semmire nincs idejük. Sokat forgattam, nem túl változatos karaktereket, volt, amit nagyon szerettem, mégis sarokba szorítva éreztem magam. Aztán egyszer részt vettem egy castingon – Terrence Malick fel akarta dolgozni a Médeiát – rengeteg európai színésznőből hárman maradtunk. A filmet végül mégsem forgatták le, de nekem nagyon nagy löketet adott, hogy a világ egyik legfantasztikusabb filmese meglátta bennem ezt a bonyolult karaktert, aki végez a gyermekeivel. Elindította bennem a gondolatot, hogy megpróbáljak kilépni a megszokott szerepkörből, és ha ehhez az kell, akár angolul, vagy más nyelven játsszak.

Berlin kulturálisan felszabadító közeg, sokféle emberrel. Izgalmasnak ígérkezett – még ha nyilvánvalóan meg is vannak a maga művészi kliséi, ahogy minden városnak. Budapest mindig nagyon hiányzik, de élvezem Berlin sokszínűségét, lassúságát, nyugalmát. Sajnos gasztronómiailag számomra viszonylag érdektelen, ami pedig nem mellékes szempont.

Nem érzéki város, ezzel szemben tud mást, amiből sokat lehet tanulni. Az emberek nem fűtik föl igazán egymást, mint Franciaországban vagy Olaszországban, de nyitott, barátságos közeg. Minden inkább intellektuális szinten zajlik. Nekem valószínűleg most erre is volt szükségem.

– Nem volt elég tágas egy-egy szerep?

– Úgy kezdtem ezt a pályát, hogy ez a világ legérdekesebb szakmája, ma már nem gondolom ezt. Sok szerepet nem vállaltam el az utóbbi időben, a változásra koncentráltam, és hogy ne húzzon vissza az, ami csak használna engem. Az elmúlt egy év munkája nagyon vitalizált, szerintem azért, mert zenészek és énekesek voltak körülöttem, akik másképp nyúlnak a színházhoz. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz így visszamenni az Örkény Színházba, a Stuart Máriába, ahol megint szuper csapattal fogok dolgozni. Gáspár Ildikó rendező sok éve az egyik hozzám legközelebb álló ember. Eredetileg dramaturg, ez lesz a harmadik rendezése. Nagyon motiváló vele dolgozni, egyre biztosabb magában rendezőként is. Itthon ezen a pályán egy nőnek kétszer annyi munka, hogy felfigyeljenek rá, hogy elhiggyék neki, amit gondol az nem katyvasz.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhetett velem, hogy már nem mindenáron akarok színpadon vagy filmen játszani, talán az, hogy megértettem, hogy a színész mindig kiszolgáltatott, a sorsa annyi körülménytől függ. Szeretnék felelős lenni magamért és azért, hogy mi történik velem.

– Kicsit minden szakma beszűkíti az embert, ha komolyan veszi, és mindig akadnak tőlünk független tényezők, nem?

– Kevés olyan szakma van, amire a teljes lényeddel felelhetsz, de volt alkalmam belekóstolni például a tanításba, és azt kell, hogy mondjam, ilyen szempontból az több, mert onnantól kezdve, hogy kapcsolatod van egy gyerekkel, kölcsönösen formálódtok. A színészetben persze van összjáték, vagy a jó előadásokon összehangoltság a közönséggel, de mégis csak magad körül forogsz.

– A jó műalkotás segít feldolgozni a tragédiákat, konfliktusokat?

– Fontos súlyos témákról beszélni, de nem feltétlenül kell a művészetnek mindig felelősséget hurcolnia, állandóan reflektálnia az égető társadalmi kérdésekre. Nem kell mindig azt hinni, hogy mi most baromi jót teszünk a világgal. Valahol ez is póz. Van, amikor absztraktabban dolgozza föl az ember az információt, amit befogad. Nem a blöffről beszélek, hanem arról, amikor egy filmnek vagy kiállításnak olyan erős atmoszférája van, hogy teljesen magával ragad, beveszi magát a bőr alá.

– Egy hangstúdióból jössz éppen, ahol énekeltél. A zene jobban megengedi ezt a luxust?

– A film is meg tudja engedni. Most láttam Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive c. filmjét Tilda Swintonnal. A történet az egymást tökéletesen kiegészítő több ezer éves vámpír szerelmespárról szól, semmi komoly társadalmi problémával nem jön. Csupán azt a szabad és magától értetődő kapcsolatot láthatja az ember, amire nagyon sokan vágynak.

– De ők nincsenek benne a születés és halál feszültségében.

– Persze, rendszeren kívüliek. De nekünk sem szabad mindig a félelmeink vagy a halandóságunk problémakörén rágódni. Azt úgyis éljük minden percben.

– Szóval mi is készül abban a hangstúdióban?

– Énekeltem már színdarabokban, de most lemezre készülünk. Két éve ismertem meg Poniklo Imrét, aki az Amber Smith együttes alapítója, akkor megkért, hogy énekeljek vele egy Gainsbourg-dalt. Aztán beszéltünk róla, hogy jó lenne folytatni, de ez kicsit váratott magára. Most itthon leszek, végre tudunk együtt próbálni, áprilisban felvesszük a dalokat Imrével, Bognár Zoltánnal és Bátor Bencével. Nyáron szeretnénk megmutatni magunkat néhány helyen. Egy éve, de intenzíven inkább az utóbbi hónapokban írja Imre a dalokat, a szövegen közösen dolgozunk. Szeretnénk, ha őszre mindez kiadható lenne egy lemezen.

(Részlet a Képmás 2014. áprilisi számából)