Szabadság, egyenlőség, egykeség?

Ez jutott eszembe, amikor a minap belefutottam egy bevállalósnak tetsző írásba, amelyben a szerző édesanya karácsony másnapján jól megmondta a világnak, hogy miért (csak) egyetlen gyermeknek adott életet. A döntés az övé, mert senki nem bírálhatja felül azt, hogy ki mennyi gyermek szülésére, felnevelésére érzi magát képesnek, számtalan oka lehet ennek – ahogy annak is, ha valaki egyáltalán nem vállal gyermeket.

A mai píszi világban, ahol az élet továbbadásának látszólag már rég nincs köze az isteni imperatívuszhoz („Sokasodjatok!”), mindenki azt csinál az életével, amit csak akar. Ezért azt állítani, hogy presszió alatt állnának a gyermektelenek vagy az egy–két–akárhány gyermekes szülők, finoman szólva is mondvacsinált torzítás.

Már csak tények is ez ellen szólnak, ugyanis éppen hogy az egykék világa jött el: a mai gyerekek több mint felének (53%!) nincs testvére.

A cikk szerzőjének zaklatottságát így nehéz értelmezni, hiszen a többségi társadalomhoz tartozik, így nem igazán érthető, miért gondolja azt, hogy az egygyermekes családok „ma Magyarországon tabutémát” jelentenek, valamiféle elnyomott kisebbségi létformát valósítanak meg. Hiszen a szülői korosztályban ők maguk a többség!

A gyermekes családok 26,3%-ban nevelnek ma Magyarországon egy gyermeket, a kétgyermekesek aránya ennél jóval kevesebb, 21,8%, míg a háromgyermekeseké 6,4%, a négy vagy többgyermekes családok aránya pedig mindössze 1,7%. (Emellett még szomorúbb tény, hogy a házaspárok/ élettársi kapcsolatban élők 45–48%-ának egyáltalán nincs gyermeke.) Forrás: www.ksh.hu/mikrocenzus2016/

Az írás szerzője akkurátusan sorra veszi a „testvérellenes” érveket attól a szubjektív októl kezdve, hogy „nem hisz abban, hogy a testvér léte szükséges”, hiszen a testvérek között „nincs összefogás, mindenki küzd a sajátjaival, mint malac a jégen”. De abban sem hisz a szerző, hogy gyerekként igényelné valaki, hogy legyen testvére, ezek csak áltudományos kijelentések szerinte – és hát ő sem akart kiskamaszként tesót, mert csak a veszekedést látta a barátai testvérei között.

Aztán jönnek a materiális megfontolások: „azért van egy gyerekem, mert nekem ennyi pénzem van”, és másokkal ellentétben, akik „anyagi megfontolások miatt szülik második gyermeküket”, ő épp ellenkezőleg tesz.  Újabb pragmatikus szempontként elhangzik még, hogy „nekem ennyi időm van, egy gyerek fér bele, a többit másra akarom fordítani – magamra, a férjemre, a munkámra, a hobbimra”, és végezetül a „nekem ennyi energiám van”, „így tudok odafigyelni arra, hogy milyen ember valójában, mik a személyiségjegyei… hogy valóban ő tudjon kibontakozni, és olyan ember legyen, aki ő, és ne olyan ember legyen, akit én szeretnék, hogy váljon belőle”.

Az anyagi, időbeli erőforrásokkal való takarékosság szikár és megcáfolhatatlan érveivel szemben ezen a ponton kezd az érvelés kisség zavarossá válni. Nem látom be, miért ne bontakozhatna ki valaki testvérek mellett, és miért jelentene a többgyerekes szülőség valamiféle zsarnoki hozzáállást.

Az én nagy bajom ezzel a testvérellenes okfejtéssel, hogy az optikája finoman szólva is egysíkú: ahogy az egy gyermek sem csak bajjal, küszködéssel, nehézséggel jár, úgy a több gyermek sem csak ezek többszörösével.

Miért gondoljuk azt, mi felnőttek, hogy a mi úri passziónkért vannak a gyerekek, és miért viselkedünk úgy, mintha valami kegyet gyakorolnánk, hogy megszüljük azt az egy–két–sok gyereket?

Hát nem épp az a csodálatos az anyaságban, hogy a szerelemből és a megelőlegezett szeretetből élet születik, és általa mindez sokszorozódik? A testvérek születésével ezt élik meg a szülők is – nemcsak a gondok és az aggodalom sokasodik ugyanis, hanem az öröm is, ha gyermekeink egymás felé forduló szeretetét megtapasztaljuk, mert az legalább olyan nagy dolog, mint a születésük felett érzett öröm.

A szülő korántsem csak ad: a gyermekeitől olyan ölelést kap, ami máshoz nem fogható; olyan bizalmat, ami máshol meg nem tapasztalható és olyan erőt – a legnehezebb élethelyzetekben is –, amely máshonnan nem kapható.

És ha már a szerző a testvér születése ellen ható okokat tallózza, egy fontos kimaradt a sorból: a biológiai alkalmasság kérdése. Ma ugyanis a legtöbb testvér nem a fenti okok miatt nem születik meg, hanem mert a párok első gyermeküket elodázva, későn vállalják, és egyszerűen kicsúsznak az időből. Ha valamivel érdemes lenne foglalkozni társadalmi szinten, az ez a késlekedés: amikor a kívánt, vágyott gyermekek (testvérek) nem születhetnek meg.

És vajon a testvériség eszménye hogyan valósulhat meg társadalmi szinten, ha nincs tapasztalat arról, mit jelent a másik ember igényeit figyelembe venni, azért olykor lemondani a saját előnyeinkről, és a másik különbözőségét szeretettel elfogadni?

Ebben a tapasztalatszerzésben bizony pótolhatatlan kincs, ha valakinek megadatik, hogy testvére lehessen. Ezt igazolja, hogy több olyan szülői értekezleten is jártam, ahol a tanító néni arra kérte a szülőket, hogy értessék meg a gyerekekkel, nem egyedül léteznek a világban – az egykéző társadalomban ugyanis sokkal inkább jelent problémát az egó túltengése, mint az (egyébként tényleg felesleges) tapintatlanság, amivel a kistestvér jötte felől érdeklődik a szomszéd néni. A gyerekek pedig a veszekedésekből is tanulnak, ahogy a bajban összekapaszkodásokkal is fejlődik a személyiségük.

Természetesen mindenki annyi gyermeket vállal, amennyit szeretne (és amennyi adatik), de az egyén és a társadalom számára is üdvös, hasznos szociális mintázatok érvényességét firtatni, a testvéri kapcsolat személyiségformáló erejét és társadalmi fontosságát tagadni nem szabad – akkor sem, ha ez olykor fájó vagy kellemetlen szembesülésre kényszerít bennünket döntéseinkkel.