„Nehezen vettem elő a fehér botot, mert az emberek megbámulnak így” – Egy vak túrázó története

Amikor Tóni túratársakat keresett, Kriszti örömmel csatlakozott hozzá. „Láttam a kiírást, és én is akartam menni a Kéktúrára. Úgy voltam vele, hogy ha tudok segíteni, az nagyon jó. Nagy élmény volt, még most is emlékszem rá. Úgy vezettük Tónit, hogy egy fél méterrel előtte mentünk, és mondtuk, hogy mi van előttünk” – idézi fel. „Általában olyan instrukciókra volt szükségem, hogy kő jobbról, pocsolya balról, fatörzs a földön” – teszi hozzá Tóni.

A párja, Gabi pedig így emlékszik a megismerkedésükre: „Már az első túraélmény alkalmával megvolt a szimpátia. Én korábban is elég sokat túráztam, de mivel kelet-magyarországi vagyok, főleg arrafelé szoktam. Épp otthon főztem, amikor hallottam a rádióban, hogy egy látássérült srác túratársakat keres. Nagyon szerettem volna menni, de aztán a feladatok, a munka, a gyerek elvitték az időmet meg az energiámat.

Néhány év múlva egy túrán mégis találkoztunk, és akkor belém nyilallt, hogy ő az a srác, akinek annyira akartam a túratársa lenni.

Két napig mentünk együtt, és az első nap végén bennem már megfogalmazódott, hogy Tóninak van egy kisugárzása, ami nekem nagyon bejön. Aztán eljött hozzám Nyíregyházára, egyedül, vonattal – ez nagyon jólesett, ebből tudtam, hogy képes tenni azért, ami fontos neki” – emlékszik vissza Gabi.

Tónit az ismerősei beszélték rá, hogy legyen vakvezető kutyája. „Én úgy voltam vele, hogy azért valamennyire látok, kapjanak inkább azok, akik nálam rosszabbul látnak. Vagy legalább kerüljenek előrébb a sorban. De a barátaim biztattak, hogy mégis igényeljek egyet” – idézi fel.

A túrázónak egy ideghártya-betegsége van, amely látótér-beszűküléssel, farkasvaksággal, színvesztéssel jár, majd bekövetkezhet a teljes vakság is. A lefolyása mindenkinél más, ő 27 éves volt, amikor elkezdődött. „Amikor az ember kap egy ilyen diagnózist, azt hasba rúgásként éli meg. Viszont muszáj felülemelkedni ezen, mert különben az ember magába fordul. Én is nehezen vettem elő a fehér botot az elején, mert hát, az embert megbámulják.”

Kép

Tóni és párja, Gabi – Forrás: Puskás Antal

Tóni korábban hivatásos vadász volt, az apukája és a nagypapája is ezt csinálta, így került bele ebbe a szakmába. Azt meséli, hogy már gyerekkorában is sokat volt az erdőben. „Hústermékgyártó hentes végzettségem is van. Ez összefügg a vadászattal, jó, ha ehhez a részéhez is ért az ember. Később aztán elkezdtem olyan munkahelyek iránt érdeklődni, ahol látássérültként is dolgozhatok. Kiderült, hogy van itt Budapesten egy cég, amely országos szinten foglalkoztat megváltozott munkaképességű embereket. Nem vettek fel azonnal, de később találtam munkát. Irattartókat készítünk, azokat értékesíti a cég.

„Azt gondolom, hogy az ember sok mindenre képes; ha akar, tud váltani. Nagyon jó közösség van a munkahelyemen, és a munka célt ad: van miért felkelni reggel” – meséli.

Tóni is tapasztalja, hogy sokan bátortalanok, nem mernek odamenni az utcán egy megváltozott munkaképességű emberhez. „Nem tudják, hogyan szólítsanak meg – pedig nyugodtan oda lehet hozzánk jönni. Én általában örülök a segítségnek, de ha épp nincs rá szükségem, azt is meg szoktam mondani” – mondja.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.