Otthoni zajszint: még éppen viselhető

A Jóisten fanyar humora következtében azonban a valóság ettől kissé eltérően alakult. Bár Emma még nem tud beszélni, jelenleg mindannyiunk között ő a leghangosabb, talán mert eleve így szocializálódott. Élete első féléve az én életem eddigi legkeményebb próbatétele volt. Fanni rekordot döntött a sírások, hisztik és hangos dühkitörések terén, amit én ideig-óráig tudtam higgadtan kezelni, aztán én is mennydörögni kezdtem. Emmácska ekkor még csendes, rugalmas, alkalmazkodó gyermeknek tűnt, de ha ordított sem igen tudtunk odafigyelni rá a zajos perpatvarok közepette. Aztán ahogy Fanninál csillapult a testvérféltékenység és a dackorszak ördögi elegye, úgy simultak ki az én idegeim is, és rendeződött normális szintre az általános hangerő. Emmánk viszont ezzel fordított arányban kezdett megbátorodni.

Első értelmes szava az „anya” lett, amin el is érzékenyülhetnék normális körülmények között, de hallani kéne azt az erélyes, rikácsoló, követelő hangfekvést, amiben megszólít.

Többnyire olyankor, amikor éhes, álmos, kakis, vagy csak egyszerűen nyűgösre unatkozza magát. Az apjukat egyre gyakrabban kapom rajta, hogy apró fülhallgatóval a fülében ül a gép előtt, az én cseppet sem csendes Fannimat pedig egyre gyakrabban látom füleire tapasztott kezekkel közlekedni. Miközben őt sem kell félteni, mert neki meg rengeteg a mesélnivalója. Minden mondata úgy kezdődik, hogy „Aanyaaa, képzeld el…”, vagy pedig „Aapaaa, képzeld el…”, és ha rövidesen nem hegyezzük a fülünket és próbáljuk elképzelni, akkor nagyobb hangerőre vált, mintha a hallásunkkal volna probléma. Utcán, boltban, bölcsiben is képes hosszan és hangosan mesélni bárkinek, aki netán megszólítja vagy csak balszerencséjére rámosolyog. Nem mintha nem volna rendkívül bájos, csak épp nehéz tőle szabadulni. Régebben én voltam a beszédes, szerettem hosszan, részletekbe veszve mesélni a férjemnek amúgy abszolút női témákról, hogy kivel mi van és miért van úgy, és miért is nincsenek véletlenek.

Másik kedvenc témám kettőnk kapcsolatának elemzése volt, a harmadik meg a gyerekek felett érzett aggodalom és fáradtság.

Utóbb azonban kezdek teljesen visszavonulni, mert este kilenc előtt, amikorra mindkét lány ágyban van, esélyem sincs, hogy szóhoz jussak, utána meg annyira fáradt vagyok, hogy a férjemhez hasonlóan én is csak nézek ki a fejemből.

Az autóban való utazásaink a legkritikusabbak. Fanni ilyenkor szereti emelt hangon énekelve, mondókázva elütni az időt, és ha kifogyna a repertoárból, maga költötte opuszokba fog. Legutóbb a Budapest–Gyula közötti háromórás autóutat kántálta végig, gyakorlatilag csak lélegzetvételnyi szüneteket tartva. Ezalatt Emma, jó esetben próbál éneklő hangon Fannihoz kapcsolódni, rosszabb esetben hangosan nyűgösködik, mert utálja az autósülést. A legrosszabb, ha esik az eső, mert akkor apának be kell kapcsolnia az ablaktörlőt, amitől Emma valami rejtélyes oknál fogva retteg, és ordító sírásban tör ki.

Otthon töltött estéinket sem a csendes idill jellemzi. Mindkét lány komoly zenekedvelő, és az sem zavarja őket, ha szimultán többféle dallam csendül fel. Az alap, hogy Fanni bekapcsolja a gyerekdalok CD-t, felveszi a pörgős szoknyát meg a kopogós cipőt – utóbbit balettcipőre kellett cserélni az alsó szomszéd nálunk tett látogatását követően – és nekiáll énekelve táncolni. Emma azonnal részt kíván venni a mókában, és ülve vagy kapaszkodó állásban ringatja magát jobbra-balra hangos kurjantások közepette.

Fanninak hamarosan eszébe jutnak a hangszerei, be is hozza mindegyiket: gitárt, dobot, furulyát, xilofont, harmonikát, valamint egy szintetizátort, és valamelyiket kiválasztva kíséri a zenét. Emma kommandós kúszásban megindul a szabadon maradt prédákért, szintén birtokba veszi valamelyiket, s ekkor a CD-lejátszóból hallatszó zenét már kettejük játéka kíséri. Van, hogy Fanni úgy dönt, Emma még túl kicsi a hangszerekhez, és nem tud rájuk vigyázni, ekkor marad számára a hat különböző dallamot játszó zenélő vonat nyomogatása.

Talán felesleges említenem, hogy nem mi vettük neki…

Egy darabig próbáltunk a férjemmel váltani pár szót a gyerekek jelenlétében, de mostanra már jobbára csak összenézünk, és hangulatunktól függően vagy szenvedő-együttérző pillantásokat váltunk, vagy humorra vesszük a dolgot és halk nevetgélésbe fojtjuk a lányok feletti döbbenetünket.  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>