„Olyan nincs, hogy valaki kilép egy kapcsolatból, és utána mindenki hepi.”

– A természet, a kert a ti életetekben is ott volt, hiszen sokáig Solymáron éltetek. Nem hiányzik?

– De, és biztos egy kicsit nevetséges is vagyok, hogy most az ötödik emeleti gangon nevelek három szem paradicsomot. Viszont az utolsó években már megterhelő volt a bejárás, rengeteg időt emésztett fel. Volt egy átmeneti időszak, amikor még csak béreltünk egy hatodik kerületi lakást, viszonylag közel a lányom, Laura iskolájához és a Radnóti Színházhoz. De fenntartani a házat, télen temperálni, kijárni egyre többször volt nyűg, mint öröm. Aztán végül eladtuk. Nem volt könnyű,szerettünk ott élni, rengeteg szeretetenergia volt benne, nehéz volt elengedni. Az segített, hogy beláttam, mindent megkaptunk tőle, amire akkor szükségünk volt, Laura kicsi gyerekkorának tökéletes helyszíne volt. Kiszolgálta, amit kellett, tovább kellett lépnünk. Érdekes véletlen és jó érzés, hogy ismerős szomszédok vették meg, szinte „családban” maradt.

– Most a város egyik legpezsgőbb részében, Újlipótvárosban éltek. Megszoktál itt?

– Ha már urbánus közeg, akkor nekem ez ideális. Mindenkinek közel van, a nagyszülőknek is, akik Laurához jönnek, azoknak is, három percre a hatos villamos, de ha akarok, gyalog mehetek a színházba, kellemes és jó arcú, kedves emberek jönnek-mennek az utcán, és miközben folyamatosan zajlik az élet, mégsem turistaközpont. Furcsamód én, aki csöndmániás vagyok, élvezem, ahogy az ötödik emeleti nyitott ablakon behallatszik a lenti nyüzsgés, azt érzem, nem vagyok soha egyedül. A boltban néven szólítják a vevőket, mindenkit, mert errefelé ez a szokás. Nekem vidéki lévén az otthonosság érzete borzasztó fontos. Itt ez megvan.

– Hosszú évek óta élsz házasságban, miközben manapság alig van már együtt maradó család.

– Nem véletlen, hogy kevés az olyan kapcsolat, amelyik egyben marad évtizedeken keresztül, és ahol az egyik vagy a másik félnek ne lett volna legalább egyszer olyan érzése, hogy ezt most abba kéne hagyni, mert most annyira nehéz vagy annyira… bármi. Ezer oka lehet. Én nem vagyok egy könnyen feladós, és hát azt is látni kell, hogy miközben a másikban keresem a hibát, én magam sem vagyok tökéletes. De ha az alapvető szeretetmag ott van, akkor miért kéne továbblépni? Inkább meg kell próbálni változtatni egy kicsit és nem teljesen bedőlni a fogyasztói társadalomnak, miszerint eldobható a papírzsebkendő, öt-hat évente lecseréljük az autót, hát miért ne cserélnénk le a párunkat is szebbre, fiatalabbra, vagy éppen olyasvalakire, aki mellett jobban tudnánk szárnyalni... A múltkor találkoztam egy távoli ismerősömmel, aki teljesen új életet kezdett, viszont szenved amiatt, hogy körülbelül 8 ember lett boldogtalan mellette. Mert olyan viszont nincs, hogy valaki kilép egy kapcsolatból, és utána mindenki hepi és azt mondja: „Hú, te, ez nekünk is nagyon jó ám”. Ugyanakkor, ha boldogtalan egy kapcsolat, az senkinek sem jó. Nehéz döntések ezek, és hát azt látom, nincsenek felhőtlen házasságok. Hogy Platonovot idézzem: senkinek sem könnyű.

A teljes interjút a Képmás júliusi számában olvashatják