Neked elmesélem – „Vérszerződésben fogadtuk meg, hogy szeretni fogjuk egymást”

Két tizenéves, akik a szerelemben nem ismertek mértéket: vérszerződést kötöttek, több száz levelet váltottak, titkosírást hoztak létre, egy évet vártak az első csókig – most pedig már 50 éve házasok.

András és Éva - Kép: Vavrik Dóra
András és Éva - Kép: Vavrik Dóra

András és Éva - Kép: Vavrik Dóra

András: Ő volt a város legszebb lánya, én sosem láttam nála szebbet. Még most is emlékszem a hosszú szőke hajára, az élénkzöld szemeire, arra a bájos arcra, amire mindig öröm volt ránézni. Az idő elment és sok mindent elvett tőlünk, a külsőnk már korántsem olyan, mint akkor, amikor egymásba szerettünk. De tudod, ez fel sem tűnik nekünk.

Amikor két ember egymás mellett öregszik meg, hozzászoknak egymás külsejéhez, átalakulásához, hiszen ez egy természetes folyamat, amiben van valami szomorúan szép és érdekes.

Én még most is szépnek látom őt, persze másképp, mint a kezdetekkor. Mivel szeretem, nekem örökre szép marad.

Éva: Te sem néztél ki rosszul! (nevet) Szembe hulló laza szőke haj, ami alól titokzatosan pislogtál az apró barna szemeiddel, és az a félmosoly, amivel azt üzented a világnak, hogy tudod, hogy fiatal vagy, jóképű, és bármit-bárkit megszerezhetsz. Kivéve engem. Legalábbis szerettelek volna abba a tudatba ringatni, hogy kár minden erőfeszítésért, én nem leszek a tiéd.

András: 1964 nyarán meg voltam őrülve Mick Jaggerért, ezért varrattam magamnak – anyukám nagy „örömére” – egy csíkos Rolling Stones-os pulcsit, ez volt rajtam és egy trapéz nadrág, amikor Éva először meglátott. Egy klubban találkoztunk, ahol én a fellépő zenekar gitárosa voltam.

Éva: Mentünk hazafelé a barátnőmmel tornaedzésről (tornászlányok voltunk), és meghallottuk, hogy milyen jó kis zene szól abban a klubban. Nagyon szerettünk táncolni, úgyhogy bementünk.

András: Láttam a kis színpadról, ahogy elkezdenek nyüzsögni körülötte a fiúk. Sorban szerették volna felkérni őt. Amikor elindultak a lányok hazafelé, követtük őket.

Éva úgy nézett ki, mint a Hungária együttes egyik háttértáncosa, imádnivaló, bő, pöttyös szoknya volt rajta. Azóta többször is meglátogattuk ezt a helyet, ahol először megláttuk egymást.

Éva: Még ma is mosolygok azon, hogyan lengett a bokád körül az a bőszárú nadrág. (nevet)

András: Évának rengetegen udvaroltak, sok riválisom volt, úgy éreztem, hogy állandó „veszélyben” vagyok, de annyira szép volt a számomra, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg nincs esélyem.

János és Kriszti

 

Éva: Sokáig nem értettem, miért tetszem annyira a fiúknak, de állítólag babaarcom volt, emiatt el is neveztek Babinak, ez lett a becenevem. 14 éves koromban kezdtek felfigyelni rám a fiúk – ekkor már majdnem mindennap kaptam egy meghívást, hol moziba, presszókba, hol sétálni hívtak – de visszautasító voltam. András persze egyből a strandra hívott, na oda meg aztán pláne nem mentem el. (nevet)

András: „Velem eljött Babi sétálni!” „Velem meg moziba!” – hallottam a fiúktól. Nagyon rosszul esett, hogy egyedül engem utasított vissza.

Éva: Ez persze nem volt igaz, de ezt ő nem tudhatta. Eltűnt, nem is hallottam róla egy darabig, de mivel közel laktunk egymáshoz, figyeltem, hogy mikor futunk majd újra össze… 1965 augusztusában elmentem egy ifjúsági táborba, ahonnan küldtem neki egy képeslapot.

András: Nem értettem az egészet, nagyon meglepődtem, úgy éreztem, hogy provokál, mert zavarja, hogy feladtam. Ennek a bizonyos képeslapnak az alján volt öt betű: ABACS. Napokat gondolkodtam rajta, hogy ez mit jelenthet, majd a válaszlevelemben megkérdeztem. „Ahány betű, annyi csók.” (mosolyog) Innentől kezdve nem volt megállás. Én 17, Babi pedig mindössze 14 éves volt, amikor a kapcsolatunk elkezdődött. Levelekben szerettünk egymásba. Levélben mertünk bátrak lenni.

Éva:

Szégyenlősek voltunk, amikor találkoztunk, még közel menni sem mertünk egymáshoz. Levélben viszont közvetlenek és szabadok voltunk.

Búcsúzásnál mindig átadtuk az egymásnak írt levelünket, és alig vártuk, hogy otthon elolvashassuk. Amit nem mertünk elmondani szóban, elmondtuk írásban. Nem haladtunk gyorsan, egy év telt el az első csókunkig. Majd rájöttünk, hogy anyukámék olvassák a leveleinket, emiatt kitaláltunk egy titkosírást, amit csak mi értettünk. Nehéz volt és időigényes, de ekkor már nagyon szerelmesek voltunk egymásba.

János és Kriszti

 

András: Sokat matekoztunk Babival, mert engem közben felvettek az egyetemre, ahol mérnök szakot végeztem. 19 évesen írtam egy okmányt, amelyben vérszerződést kötöttünk és megfogadtuk, hogy szeretni fogjuk egymást. Így visszatekintve nagyokat tudunk nevetni azon, hogy miket csináltunk. (mosolyog)

„A fent említett két személynek soha nem szabad összevesznie, csak megharagudniuk szabad, de azt is csak rövidtávon lehet, maximum 2-3 órára. Ha valamelyik személy mégis szeretne összeveszni, akkor kérvényt kell benyújtania, s a kérdést majd közösen megvitatják.”

 

Éva: Örülök, hogy eltettük emlékbe ezeket a leveleket, jó érzés elővenni; így kézzel fogható bizonyítékom van, mennyire szerettél. (nevet)

András: 21 éves egyetemista voltam, amikor az esküvőnkre sor került, Babi pedig már állapotos volt, és egy ékszerész szakközépiskolába járt. Eredetileg fodrász akart lenni, de végül ötvös ékszerész lett. A szüleink, a testvéreink mind nagyon mellettünk voltak. Szeretettel fogadták a fiunkat.

Éva:

A fiunk születése után kezdődtek az első problémák. A szüleink annyira a gyerekkel akartak lenni, hogy úgy éreztük, mindent helyettünk döntenek el.

Nem engedték – persze nem tudatosan –, hogy mi neveljük a gyerekünket úgy, ahogyan mi szeretnénk. Sokáig nem mertünk nekik szólni, hogy ez így rossz, hagyják, hadd csináljuk mi. Nagy tisztelettel voltunk a szüleink felé, nem mertünk nekik ellent mondani, csak sodródtunk. Biztos sokan ismerik azt a szituációt, amikor a nagyszülők inkább szülők akarnak lenni, és nehezen hiszik el, hogy mi is készen állunk a gyereknevelésre.

András: Fiatalok voltunk, nem tudtuk, hogyan kezeljük ezt a helyzetet. Viszont ebből is szövetségesekként jöttünk ki. Sosem hibáztattuk egymás szüleit, szerintünk azt nem szabad, és nem is vezet sehová. Mi mindig szövetségesekként tekintettünk egymásra, akik sosem voltak egymás ellen; tudtuk, hogy akármi is történik, egymásnak mindig a cinkostársai maradunk. (mosolyog)

Éva és András a szerzővel – Kép: Vavrik Dóra

 

Éva: 50 éve vagyunk házasok, de nem tudjuk elmondani a házasságunk titkát. Nincs. Házasságkötésnél kimondtuk, hogy „veled megelégszem” és ez tényleg így van, pedig korántsem tökéletes egyikünk sem. A mi időnkben nem tévéztünk, nem telefonoztunk, helyette olvastunk, kirándultunk, esténként, lefekvés előtt egymás felé fordultunk és beszélgettünk. Minden áldott nap figyeltünk egymásra, így tudtunk egy irányba változni az évek alatt.

András: Lepergett ez az 50 év. Rengeteget dolgoztunk, utaztunk, tájfutottunk, megmutattuk a fiunknak a világot. Fontosak a közös programok, az együtt megélt élmények – ezek mind összehoztak és összetartanak minket. Az emberben idővel kialakul a ragaszkodás, a kötődés a másik iránt.

Sokan mondják, hogy a megszokás a kapcsolat halála – de ugyan hogyan ne szoknád meg azt, akivel ötven éve nap mint nap felkelsz, lefekszel? Nem értem, hogy ezt miért tartják egyesek rossznak.

A megszokás elkerülhetetlen. Akár 5–10–15–20 éve élsz együtt valakivel, azt az embert megszokod, megismered, így lesz számodra otthona-társa az életednek. Szerintem nagyszerű érzés úgy ismerni a kedvesedet, ahogyan senki mást. Megismerni a gondolatait, a mozdulatait, hogy mit szeret és mit nem, szavak nélkül is érteni őt…

Éva: Nem is olyan régen volt egy súlyos betegségem, mellrákot diagnosztizáltak nálam. Teljesen váratlanul ért a dolog, nem éreztem rosszul magam, nem volt semmilyen előjele. Csontritkulás miatt mentem orvoshoz, majd úgy jöttem ki, hogy hát igen, baj van. András talán jobban megijedt, mint én. Mindent elolvasott, mindennek utánajárt, mindent megkérdezett. Szó szerint harcolt értem, szinte pánikolt, hogy elveszíthet.

András: Bele sem merek gondolni, hogy nélküle maradjak… Ha valakivel együtt élsz 50 éve, utána mi lesz veled nélküle?  

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti