Neked elmesélem – Nem tudok „átevickélni” az életen, és nem is akarok

„Csak álltam és néztem, miközben elvakított a fény megdöbbentő ereje. Egy hang se jött ki a torkomon, mozdulatlanná dermedtem.” – De ő akkor is színésznő lett. Több mint 40 darabban játszott, majd televíziós műsorszerkesztőként dolgozott. Háromszoros édesanya és Magyarország egyik legjobb szinkronhangja lett, akinek ha meghalljuk a hangját, biztosan eszünkbe jut valaki, egy sorozat, egy szerep, egy karakter. A legtöbbünknek talán a Szex és New York Carrie-je – akinek most a magyar hangja, Spilák Klára meséli el történetét.

Spilák Klára - Kép: Vavrik Dóra

A kiskori fotók a tanúim, amiken már négy-öt évesen szerepeltem, hogy színésznő szerettem volna lenni. „Kislányom, azért az ELTE angol-magyar szakára is felvételizz!” – valahogy így fogadták a szüleim a színészet iránti lelkesedésem, de egyébként hagyták, hadd járjam a saját utamat. Azt hiszem, azért, mert édesanyám is színésznői álmokat dédelgetett, de neki nem engedték, határozottan más szakma felé terelték, pusztán féltő szeretetből. Védett, csendes gyerekkorom volt. Emiatt tipikus későn eszmélős típus vagyok. (mosolyog)

A gimnáziumban eltűntem, és velem együtt a célom is. Nem volt más szempont, csak hogy beilleszkedjek és elvégezzem a kötelező feladatokat. Közben megszállottan sportoltam. Atletizáltam, amiben komoly sikereket értem el, de egy idő után rájöttem, nem ez lesz az én utam.

Egy jó barátom az iskolában egyetlen mondatával visszarántott. Julinak hívták, és ő büszkén vállalta: színésznő lesz. Eszembe juttatta, hogy nem is olyan régen én ugyanezzel a céllal éltem a mindennapjaimat.

Együtt felvételiztünk a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol megismertem az izgalom és a pánik letaglózó hatalmát. Csak álltam és néztem, miközben elvakított a reflektor. Egy hang se jött ki a torkomon, mozdulatlanná dermedtem. Tudom, ez egy szép bemutatkozás volt. (nevet) Érthető módon nem kerültem be az egyetemre, de próbálkoztam tovább. Szerencsére nem hiába, mert egy másik kapu viszont kinyílt előttem, felvételt nyertem a Nemzeti Színház Stúdiójába. Nekem nem voltak kapcsolataim, különösebb lehetőségeim, egy egyszerű budapesti lány voltam, aki próbált élni egy álommal, egy álomnak. Egy évvel később, némi tapasztalattal felvértezve, ismét felvételiztem az egyetemre, és sikerült. A tablóképem kinn van az irodám falán. Nagy becsben tartom. (mosolyog)

Az egyetem elvégzése után szerelmi okok miatt a budapesti lány vidéki lett. Először Miskolcra kerültem, ahol olyannyira nem találtam a helyem, hogy se időt, se gondolatot nem hagytam arra, hogy megszokjam az új közeget, két hét után felmondtam. Furcsa időszaka volt ez az életemnek.

Elvégzed az egyetemet, a vágyott egyetemet – azt hiszed, hogy most már minden kis puzzle a helyére kerül és összeáll, de nem. Ekkor esik csak szét igazán. Ezzel sok fiatal szembesül.

Muszáj megemlítenem Madaras József színész-rendezőt, mert ha ő nincs, nem tanulok meg sok olyan dolgot, ami kellett a túléléshez, az eligazodáshoz és a helytálláshoz ebben a hivatásban és az életben egyaránt. Vele főiskolás koromban dolgoztam először együtt egy tévéjátékban, de ekkor még nem gondoltam, hogy később az ő segítségével szerződhetek majd a József Attila Színházba. Hitt bennem. Utána Pécsre kerültem, majd Zalaegerszegre. Pécsett egy „jó létezés” volt, tele izgalmas emberekkel. Olyan csapatba kerültem, akikkel öröm volt együtt lenni, akikkel repültek a napok. Szerettünk összetartozni, annyira, hogy próbák után sem siettünk haza, hanem együtt töltöttük az estéket, beszélgettünk, főztünk. Ilyen közegben a legjobb lenni, mert motiváló, elfogadó, építő. Itt ismerkedtem meg a szerelemmel is. (mosolyog)

Kép

Spilák Klára 

A ’90-es években Zalaegerszegen nagyon klassz főszerepeket játszhattam, de azt éreztem, hogy hiába adok bele mindent, ami én vagyok, kevés. Akkoriban teljesen mást jelentett vidéken színésznőnek lenni, mint napjainkban. Hogyan lássák, ki vagy, milyen vagy, ha nem jut el a játékod a szélesebb közönséghez, és ha nem kapsz szakmai visszajelzést? Én vágytam arra, hogy megnézzenek, hogy „tükröt tartsanak” nekem a fontos pesti kritikusok. Aztán rájöttem, hogy nem akarom a mondataimat mindig bezzeggel kezdeni, hogy azt érezzem, „bezzeg, ha ezt én játszottam volna, bezzeg, ha Budapesten lennék”. Ma már több a lehetőség vidéken is, de akkor nem volt. Nekem pedig nem volt esélyem felkerülni, de az is lehet, hogy csak türelmetlen voltam… 1995-ben volt az utolsó fellépésem Kőszegen, A sevillai borbély című darabban. (mosolyog) Amikor abbahagytam a színházat, híradózni hívtak, de akkor még nem álltam készen a váltásra, nem mertem elvállalni.

Én nem tudok csak a szép dolgokról mesélni, mert nem volt minden szép, tudatos meg pláne nem. Mindannyian megtanuljuk a saját kis leckéinket, ahogy én is, hogy nem bújhatok el a döntések elől, akkor sem, ha nem egyértelmű, hogy az adott döntésem jót vagy rosszat hoz az életembe.

Nagyon ritka, hogy előre tudjuk, melyik a jó irány. Jobb is, hogy nem tudhatjuk. Milyen kiszámítható lenne, ha látnánk, hogy sikert vagy kudarcot kapunk. (nevet) Jó, lehet. hogy megspórolnánk néhány „felesleges” kört, de nem fejlődnénk, nem félnénk, nem izgulnánk, nem tudnánk kíváncsiak lenni.

Rájöttem, hogy nem kell életem végéig egy helyen dolgoznom, görcsösen ragaszkodnom a végzettségemhez, és hogy bármikor hozhatok rossz döntést, a fontos az, hogy merjek dönteni, mert csak akkor történik valami, akkor haladok valamerre. Nem tudok átevickélni az életen, és nem is akarok. A biztonsági játék megrémiszt. Szerintem ez a legfontosabb: merni dönteni, beleállni, kockáztatni.

1996-ban szerkesztő lettem az akkor még egyeduralkodó Magyar Televízióban. A Mélyvíz, illetve a Repeta című műsort készítettem. Itt éreztem először, hogy a helyemen vagyok. Inspirált a légkör, tele volt kihívással és folyamatos fejlődési lehetőséggel. Egy-egy műsor elkészítéséhez sok és a lehető legszélesebb körű tudással és információval kellett felkészülni.

Az én dolgom volt például a műsorvezető felkészítése, tájékoztatása, ehhez rengeteget kellett olvasni, kutatni, és akkor még minden információt, háttéranyagot könyvtárból kellett kibányászni. Hiszen akkoriban még nem volt a barátunk a Google. (nevet) Életem egyik legpezsgőbb korszaka volt. Ha most visszanézek – bár még nem vagyok olyan öreg (nevet) –, a legkreatívabb néhány év volt.

Közben várt rám az egyik legnagyobb szerep: édesanya lettem. Mindig több gyereket szerettem volna, mert fontosnak tartottam, hogy legyen valakijük, akivel meg tudják osztani a játékot, a testvéri szeretetet, az életet. Három gyermekem született, egy lány és két vagány srác. (mosolyog) Aki ismer, tudja, én sosem voltam igazi anyatípus. Sokszor vigyázott bébiszitter a gyerekekre. Szükségem volt arra, hogy én is létezzek, hogy legyen időm saját magamra, a páromra és arra is, ami a munkám, ami foglalkoztat. Mielőtt bárki ítélkezne: igen, éreztem rosszul magam amiatt, hogy nem voltam egész nap mellettük. De aztán rájöttem, ha otthon maradok, akkor sem töltöm az egész napot velük, mert a figyelmem kimerül. Így hát elmentem a szinkronstúdióba, forgattam, sajtóztam – mert ekkor már ez is belépett az életembe –, utána pedig egyenesen haza, kikapcsoltam a telefonom, és csak az övék voltam.

Úgy éreztem, amikor velük vagyok, akkor tényleg csak ők léteznek, megkapják az összes figyelmem, türelmem, békém.

Egyáltalán nem utolsó szempont, hogy egy anya hogyan érzi jól magát, hogyan tud kiegyensúlyozott lenni – és ha kimondjuk és felvállaljuk, hogy neked úgy jó, nekem meg amúgy, akkor a gyerekek a jót, a jobbat kapják meg belőlünk. Nem érdemes az elvárásokat magunkra erőltetni, a saját elvárásaink is épp elegendőek. (nevet)

Kép

Spilák Klára – Kép: Vavrik Dóra

„Adják már nálatok a Sex and the City-t? Mert ha igen, azt neked kell szinkronizálni!” – jelentette ki határozottan a gyerekeim apjának egy amerikai barátnője, amikor Magyarországon járt és nálunk vacsorázott. Azt sem tudtam, miről beszél. Eltelt két év, majd egy délután csörög a telefon: „Az HBO-n indul egy új sorozat, és a rendező rád gondolt!” Amikor megláttam, hogy a Szex és New Yorkról van szó, hihetetlen boldog és meglepett voltam. Egyre jobban izgatott, hogy miért gondolják, hogy a főszereplő, Sarah Jessica Parker Carrie-je ennyire illik hozzám. Hamar kiderült. A szinkronizáláshoz figyelem, jó ritmusérzék, pontosság és mély érzelmi empátia szükséges, de Carrie-nél nem volt szükség különösebb erőfeszítésre. Azt éreztem, ő olyan, mint én. Nagyon passzoltunk egymáshoz.

Bennem is megvan az a nagy szabadság iránti vágy, ami Carrie-ben, és én is minden helyzetben a boldogságot, a teljességet próbáltam és próbálom megkeresni, ami sokszor szorongással, áldozatokkal és fájdalmakkal jár.

Elementáris erejű sorozat volt – ma sincs olyan nap, hogy ne lenne műsoron valamelyik csatornán, pedig már több mint tíz éve véget ért. Okosan, szépen, mély empátiával, pontosan, ugyanakkor szellemesen mesél a nőkről, a kapcsolatokról, a szingliségről; arról, hogy az élet nem ér véget negyvenévesen, jár nekünk és vár is még ránk sok jó dolog, ha elég nyitottak vagyunk. Imádtam csinálni.

Akit még inkább szeretek szinkronizálni, az Robin Wright. Gyengéd, lágy, finom eszközökkel dolgozik, érzékeny a játéka. Egyszerűen lenyűgöz. De többek között szinkronizáltam Julianne Moore-t, Jamie Lee Curtis-t, Mary McCormackot is. Az a színész jó a szinkronban – szándékosan nem szinkronszínészt mondok, mert az szerintem nem létezik –, akinek nem túl karakteres a hangja, könnyedén tud simulni a különböző figurákhoz és színészekhez. Talán én is ilyen vagyok. (mosolyog)

Sokan tapasztaljuk, hogy milyen éles szakadékok húzódnak a munkahelyek között. Dolgoztam én is olyan helyen, ami teljesen bedarált, annyira, hogy ha elmegyek az épület előtt, még ma is összeszorul a gyomrom. Most jól vagyok, visszatértem az alma materhez, oda, ahol minden kezdődött: a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol művészeti menedzserként dolgozom. Meglepő fordulat! (nevet) Egykor arra vágytam, hogy színész lehessek, most pedig az tesz boldoggá, ha a jelenlegi színészpalántáknak tudok segíteni a pályakezdésben. Úgy érzem, ragaszkodnak hozzám – legalábbis remélem. Szeretném, hogy így legyen. (mosolyog)

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti