Nehéz az első nagy vadat elejteni...

Mindegy, hogy bölény, egér vagy egy bonyolult matekpélda, semmiképp sem tudhat rólad! Hogy vagy, hogy itt vagy. Hogy őt akarod. Azt kell hinnie, hogy semmi veszély sem fenyegeti. Simulj a környezetbe! Válj a talaj részévé! Mint egy növény, oly lassan mozogj! Osonj, kússz, lebegj! A szél felőle fújjon! Ne félj, mindez csak látszat! Ha jól csinálod, akkor valójában te irányítod a körülményeket.
Nem tudni, mikor jön el a megfelelő pillanat. Mindig máskor. Érezni kell, és készen állni. Állandó feszült figyelem. A megfelelő pillanat ugyanis nem más, mint a részletek tökéletes összhangja. Fények, szagok, testhelyzetek egyszeri, megismételhetetlen együttállása. Nem rajtunk múlik, hogy mikor jön el. Egyes vadászok szerint ajándékba kapjuk. Mások szerint kiérdemeljük. A figyelmünkkel, a türelmünkkel. Az első percekben ugyanis könnyű összpontosítani. Napokig, hetekig vagy évekig, az már nehezebb. Nem lankadni, nem fáradni el. Kizárni a zavaró hangokat. És végig hinni, hogy eljön.

Ez a legnehezebb, hogy nem rajtunk múlik. Mert még a legnagyobbakat is kísérti a gondolat, hogy hiába várakozunk. Hogy felesleges hónapok, évek telnek el, amiket mással is tölthetnénk. Pedig ez nem igaz, ennek a gondolatnak nem szabad engedni.

Mert ha mással töltenénk az időt, előbb-utóbb éhen halnánk. Ennünk mégiscsak kell valamiből. Felesleges vadászat nem létezik.
Nézd, most például épp úgy fordul, hogy ha ugranál, véged. De bármikor előállhat a helyzet, hogy a szél olyan szögből fúj, az árnyék pont oda esik, a bölény pont úgy hajtja le fejét, hogy ha ugrasz, biztos a siker. Csakhogy a legtöbben elszalasztják ezt a pillanatot. Félnek ugrani, vagy már ott sincsenek. Megunták, feladták, hazamentek. Ők éhen maradnak. Hidd el, nincs annál rosszabb. Tudni, hogy meg sem próbáltad. Hogy lehetett volna. Annál a kudarc is jobb. 
Most egyedül hagylak. Figyelj, és várj. Szép nagy bölény, ha elejted, napokig lakomázhatunk.

Már besötétedett, de a kisfiú még mindig mozdulatlan lapult a kert hátsó szegletében, vacsorázni sem volt hajlandó. Este tízkor azonban ujjongva rontott be szülei hálószobájába. „Apa, Apa, nézd, sikerült!” – kiáltozta.
Apja megkönnyebbülve nézte a befőttesüvegben vergődő szöcskét. Egész este a fiáért aggódott: tapasztalatból tudta, milyen nehéz az első nagy vadat elejteni.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>