Kocsiban aludni

Idebenn Varsányi Ágota olvasójegye a kesztyűtartóban, amikor vetted a kocsit, vissza akartad adni neki, megkeresni őt, nem mintha nem járt volna le az olvasójegy réges-régen, inkább Varsányi Ágotát akartad látni, ki ő és miféle, nem mintha nem lenne mindegy, de mégis, két évvel fiatalabb nálad, szinte ugyanaz az évjárat, már ha jelent ez bármit.

Odakinn kutyát sétáltatnak, vajon gyerek helyett vagy gyerek mellett, hát mi közöd a mások gyerekéhez, a mások kutyájához, csak a ruha, ami rajtuk van, egyhavi fizetésed, na de költenéd-e erre a havi fizetésedet, ha megtehetnéd, nem, mi?

Idebenn karcolás a bársonyos autóplafonon, amikor a fenyőfát betetted, ott gubbasztott az anyósülésen, vitted haza, a gyerekek nem tudtak róla, angyalnak lenni olykor: felsérteni a világ mennyezetét.

Odakinn valaki csikorog, játssza az eszét, játssza, hogy erősebb mindenkinél, mindennapi virtusunkat add meg nekünk ma, pörög a kerék, neki telik, nyomot hagyni, nyomot az aszfalton, kicsit nyomigyerekes, de te sem vagy semmivel felnőttesebb, ha elhiszed, hogy bármi jel marad utánad. Gumikörök az aszfalton. Betű a papíron.

Idebenn ételfoltok az üléshuzaton, fél kézzel, vezetés közben nyelni a falatokat, nyelni a kilométereket, töltekezni, tele szájjal rádióból ömlő retró dalokat gajdolni, miközben odakinn a táj tele szájjal ordítja a létezést. Hogy lehet egy felhő ennyire felhő, egy dűlőút ennyire dűlő és ennyire út, egy barázda százszázalékosan önazonos a barázdaságával? Szinte parázna, ahogy kitárulkozik, ahogy várja a magot.

Odakinn vonszolják a nyomort, leülnek vele a luxus küszöbére loncsosan, menekülő tekintettel, reciklálják a földről szedett csikkek dohányát egy bádogdózniba, újrasodorják az életüket, új papír, új füst, új tűz, új hamu. Én se leszek más minőségű hamu, csak olyan, mint a parázsló dohányrúd végén szürkéllő maradvány. Mind ugyanabban a hamutartóban végezzük.

Idebenn kényelmetlen így is meg úgy is, forgok az ülésen, pihennék, ólom a fejem, de hol a nyakam törik ki, hol a hátam fáj, hova tegyem a lábamat, izzadok, nem alvásra kitalált kocsi, bár ha nincs hol aludni, nyilván ez is jobb, mint. Nyikorog a térdem, kattog, kiakad, széjjelrázta finommechanikáját a sokezer lehajtott kilométer, amely ezt a kocsit is szétszedi lassan, de biztosan, lengéscsillapító-csere, az én lengéscsillapítóimat velem együtt cserélik.

Kép: Unsplash

Odakinn ugyan hány mozdulat tartalmaz nyomelemekben szerelmet, fiú a lány füle mögé simít egy tincset, szendvicsből kölcsön-harapás, pár kávékorty a másik poharából, megtisztítani saját pólóval a másik szemüvegét, kinyomni felkarján egy pattanást, amihez nem fér hozzá. Az én szerelmem most szállt ki a kocsiból, anyukát támogatva, megvárom őket itt, úgyis hullafáradt vagyok, pihenek, míg a sorszámot húzzák, a sorukat várják, kínosan jólöltözötten, térdre rendezett kistáskával, feszülten lesve a felvillanó számjegyeket, megértést keresve az ügyintéző tekintetében.

Idebenn egy cigaretta nyoma az italtartó mellett, megolvasztotta a műanyag burkolatot, az előző tulaj nem dohányzott, azt érezni lehetne. Mi a története ennek az egyetlen ciginek? Ki gyújtott rá idebenn csak azért is, bosszantásból, vagy épp elviselhetetlen fájdalmát enyhíteni, ki csattanhatott fel: ebben a kocsiban te nem dohányzol, azonnal kiszállsz!

Odakinn mobilozás-foszlányok... Hozok akkor a múltkori kínaiból... Egyszerűen kicsinál, de észre sem veszi... Nagylángon futtasd meg, vigyázz, oda ne kapjon... Nem állunk most úgy anyagilag, felejtsd el, kicsim... Leárazva rendeltem a neten, ha nagy tételben veszed, baromi olcsó... Többféle kezelésen átestem azóta, egészen jól vagyok, csak a hányinger tör rám néha, de ez a legkevesebb... Kisfiam, kinek beszélek, talán a falnak?... Mert ő mindenkinél okosabb, egyszer valaki jól pofán vágja, meglepődne, asszem...

Idebenn a rádió felett pirosan virít a csekk, be kell fizetni, tizenöt napon belül vagyok, de ha még halogatom, kicsúszom az időből, exponenciálisan növekszik az összeg. Ez a piros virítás másra is emlékeztet, nem szoktam parkolást mulasztani, de akkor, a temetés napján, feketébe öltözötten, a templom előtt eszembe se jutott, hogy hétköznap délután van, hogy csak nekünk állt meg az idő, csak nekünk pirosbetűs, csúfondárosan kiabált rám a szélvédőről a mikuláscsomag.

Odakinn egy jól öltözött, kedvesnek kinéző család modern balettet táncol, keringőznek a járdán négykerekű bőröndjeikkel, anya, apa, öcsi, hugi. A gyerekek pörgetik a kofferokat, vagány mulatság, apuka hirtelen idegbe jön, odaront a kislányához, kirángatja kezéből a bőrönd húzóját, ráförmed, zmeg anyádat, ne szórakozz ezzel, a ká életbe. Detonáció a semmiért, feszültséglevezetés, a lányka rettegő tekintete, anyuka közönye, miközben ő is szóba kerül a képzelt, csak szavakban létező aktus kapcsán. A szó elszáll, a gyerekagyba lerakódó betontömbök megmaradnak. Miféle meredélyek partján járkálunk vakmerően?

Idebenn nyílik a kocsiajtó, megjöttek, kérdem, mi van, hogy ment a banki ügyintézés, nem ez a kérdés valójában, anyuka szemében a hiány, most így, a temetés után, kérdés, mi lesz vele, lassanként elnyeli a határozatlanság, vagy új életre kel, és magabiztosan hajózik tovább, hátra se pillant.