Itt az ideje az elkülönítésnek!

Külön – béke?
Külön – béke?
Külön – béke?

Kép: Szűcs Édua

Amikor még kicsik a lurkók, igazán praktikus a közös gyerekszoba, többek között, mert így – jó esetben – egyetlen helyiségre koncentrálódik a rendszerint eluralkodó káosz és rendetlenség. Elérkezik azonban az idő, amikor délután az egyik csemetének épp furulyáznia kell, a másik zenét hallgatna, a harmadik pedig bosszantani szeretné a másik kettőt, és a közös élettér egyedül ez utóbbi tevékenységnek kedvez. Vagyis elérkezik az ideje az elkülönítésnek.

 

Persze a sajátszoba projekt nem egy csapásra valósul meg, addig még jó párszor elhangzik a „Majd ha külön szobátok lesz” kezdetű mondat hosszas perpatvarok békítő tárgyalásaiban, vigasztalásokban és fenyegetésekben. Legalább olyan nehéz egyeztetni, ki melyik szobát kapja, mint lebonyolítani a mellettünk lévő lakás megvásárlásához és az átalakításhoz szükséges hitelt, és szót érteni a mesteremberekkel. A legnagyobb és legnaposabb szobának is van sötét oldala (ott költözött a másvilágra a szomszéd néni), és a legkisebb szobának is van előnye (a függőfolyosóból helyes kis kertre néző erkélyt alakítottunk ki). A lobbizás során azért gyakran kerülök kutyaszorítóba, amikor épp valamelyik kételkedőnek azt ecsetelem, hogy övé a legtutibb territórium, és belép a testvére…de végül megvalósulnak az álmok, és amikor a kedvelt és kevésbé kedvelt játékokat is sikerül háromfelé osztani, új élet kezdődhet.

Innentől gyerekeink sokkal többet tartózkodnak egymás társaságában, mint eddig, viszont immár a nappaliban. Saját felségterületüket azonban gondosan őrzik a betolakodókkal szemben, a lányok a precízen kialakított rend, bizonyos fontos levélkék és egyéb csecsebecsék miatt, kisfiam pedig valószínűleg az elcsent szerszámok, kevésbé sikerült dolgozatok és fél pár zoknik titkait óvja avatatlan szemektől és egyéb érzékszervektől. A tárgyak körforgása is megváltozik, megszaporodnak a nappaliban a gyerekeim számára értelmüket vesztett darabok, – úgymint kiürült pohár, csokipapír, kiolvasott könyv vagy épp a porszívó, amely a saját szoba kiporszívózása után készségesen „ki van készítve” a többieknek – és napokra eltűnnek olyanok, mint körömreszelő, telefontöltő, kertkulcs.

Meg kell szoknom, hogy esténként nem elég beülni egy mesére vagy beszélgetésre a gyerekszobába, és a végén egy határozott jóéjszakáttal lekapcsolni a villanyt, hanem végig kell zarándokolnom összes termeinken, és mire a harmadikhoz érek, már megint ég a villany az egyikben és szól a zene a másikban.

Már nem esem pánikba, hogy amikor hívom őket, nem veszi föl senki a telefont. Tudom, hogy az egyik nem hallja, mert üvölt nála a zene, a másik épp a mobilján beszél bezárkózva, a többiek (honfoglalózó férjemet is beleértve) pedig egymásnak kiabálnak, hogy „Vedd már föl, léci!” A nap bizonyos szakaszaiban fölösleges is megkérdeznem tőlük, ki van még otthon, mert ezt legföljebb a Facebookról tudják.

Beköszöntött otthonunkba a békés egymás mellett élés korszaka, bár az információáramlás még némiképp finomításra szorul. Egy emlékezetes alkalommal például nagylányom a délutáni edzésen értesült, hogy a húga nem érkezett meg időre. Nem akart engem stresszelni, ezért maga kezdett nyomozásba, később férjemet is beavatva. Zajlott a már-már pánikba forduló és rendőri segítség bevonását fontolgató keresőakció, közben én hazaérkeztem, és csodálkozva láttam, hogy az ajtó zárva, de benn ég a villany. Kisebbik lányom felháborodva fogadott az előszobában. Sem az apja, sem a tesói nem vették észre, hogy a szobájában elaludt, és még a kulcsát is elvitte valaki. Az utóbbi én voltam.

Épp ezt a cikket írtam, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam kisfiamat, hogy érdeklődjek a nap eseményeiről. Szokás szerint nem volt túl beszédes, azonban megkért, hogy hívjam fel „Apát”, hogy hozzon vécépapírt, „De hiszen van otthon, a kis fürdőszobában” – feleltem. „Anya, a fürdőszobában vagyok, de hiába kiabálok, és hívom apát a mobilon, nem hallja. Megpróbálnád a vonalason?

 

Szám Kati Családi karikatúra c. könyve megvásárolható szerkesztőségünkben.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti