Ez Isten univerzuma – Gondolatok egy kisgyerek halála után

Meg sem próbálom magammal sem elhitetni, hogy bele tudok helyezkedni, hogy bele akarok helyezkedni egy szülő helyébe, aki elvesztette a gyerekét. Csak arról tudok beszélni, ami megtörtént: a gyerekeim közösségében meghalt egy kisfiú, alig tízéves volt. A halála körülményeiről keveset tudtunk meg, az biztos, hogy gyors lefolyású betegség győzte le, amelynek a nyári táborban még nyoma sem volt.

Kép: Needpix
Kép: Needpix

Kép: Needpix

Amiről beszélni tudok, az, hogy mi történt velünk, a közösség távolabbi tagjaival, akik az elemi, közvetlen veszteségnek nem voltunk részesei, mert nem ismertük őt közelről. Persze felvillantak a szokásos gondolatszikrák: de jó, hogy mi még élünk, hogy milyen ciki rögtön magunkra gondolni, hála és szégyen. Aztán a késztetés, hogy el kell mondani valakinek most azonnal, hogy a méreg a lélekből kitisztuljon. Automatikus gondolatkörök. Mindez nem is érdekes, csak ami ez után történt.

A közösségünk saját búcsúztatót szervezett, jóval a temetés után, ezen vettem részt én is. Itt történt, hogy a halálhoz mindig társuló, zsigerből támadó gondolatkörökből kiléptünk valami kapcsolódás felé, hála a papnak, aki átsegített minket a döbbenet és a félelem mozdulatlanságán. A pap azzal kezdte a beszédét, hogy hiába vagyunk templomban, gyászmisére ne számítsunk, az együttlétünk egész másról szól.

A gyászmisében az elhunyt lelki üdvéért imádkoznánk, itt azonban erre nincs szükség, mert tudjuk, hogy egy ilyen kis gyerek bizonyosan Istennel van. Így hát tekintsünk rá úgy, hogy van egy szentünk. Ha úgy gondoljuk, hogy hozzánk tartozik, akkor tekinthetjük a védőszentünknek is, és mi fordulhatunk hozzá, nem neki van szüksége ránk.

Ahogy erről beszélt, a távolság lerövidült köztünk, veszteségből újra kapcsolat lett. Kapcsolat, nem csak a menny és föld, hanem minden jelenlévő között.

A búcsúztató előtt sokat gondolkoztam, mitől is annyira más a gyerekhalál, mint amikor egy felnőttet veszítünk el – a szülők mértéken felüli fájdalmán kívül. Akkor még nem gondoltam, hogy valami olyat tudok meg erről, ami megerősít, amitől megajándékozottnak érzem majd magam. Nem gondoltam arra, hogy egy szentet érezhetek közel magamhoz.

Azt egyáltalán nem könnyű megélni, hogy az itt élők és az előttünk haltak továbbra is egymásra vannak bízva. Különösen, amikor olyan sok mitikus vagy obskurus eszme kapcsolódik ehhez a témához. Tudjuk, hogy minden régi nagy kultúra törődött a halottaival, tudjuk, hogy a halottakkal való kapcsolattartás sokszor üldözött és megvetett babonaság. De a Szentírás mindig megmutatja, hogy a világunk egy, és ez a világ Isten univerzuma.

Jákob álmában egy létrát lát, ami összeköti az eget és a földet, és angyalok mennek rajta fel és alá. Jézus az emberek között, nyilvánosan tanítja számtalan cselekedetével, hogy az Isten országa velünk van, ugyanott élünk, ahol Ő, csak a látásunk homályos, a létezésünk töredékes.

Amíg Jézus itt járt, úgy használta ezt a világot – a követ, a vizet, a ruhája szövetét – mint sajátját, arra, hogy ételt adjon vagy gyógyítson általa. És miután három napot a halál birodalmában töltött, visszajött és megmutatta, hogy a kapcsolat nem szakadt meg.

De nekünk is nagy hatalmat adott a kezünkbe, és ezt már a nem hívők is érthetik. Amikor egy alkalommal egy ágyhoz kötött beteget cipeltek elé, és Jézus meggyógyította, az emberek magasztalták Istent… nem azért, hogy megszüntette a szenvedést, nem azért, hogy megszabadította a családot a beteg gondozásától, hanem „dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek” (Mt 9,8). Az isten olyan hatalmat adott az embereknek, hogy hordozzák egymást. Azok az emberek, akik odacipelték a betegüket Jézushoz, biztos nem voltak mind teológiailag képzettek. Csak úgy voltak benne a világban, hogy fogják, és elcipelik a betegüket oda, ahol gyógyulását remélhetik. Előtte olyan történetet is olvasunk, hogy máshol a megszállottakat kikergetik a faluból, és gyógyultan sem akarják visszafogadni őket, mert félnek a hatalomtól, ami ezt művelte.

Mienk a döntés, hogy akarunk-e közösségben élni Istennel, és akarunk-e közösségben élni egymással. Nem kell hozzá teológiai képzettség, elég, ha nem engedünk az elidegenedés kísértésének. Elég, ha magunkénak érezzük egymás sorsát.

Ezért jó, ha részt tudnunk venni egy tágabb, de mégis átlátható közösség életében, ha elfogadjuk a hatalmat, amit egymásért gyakorolhatunk.

„Menjetek, és hordozzátok egymást!” – Így köszönt el a régi papunk is tőlünk mindig. Kezdem érteni, mire gondolt.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti