Ez az én életem, másnak semmi köze hozzá!

Egyszer az egyik kedves kolléganőm sírva érkezett munkába, hiába kérdeztük tőle, hogy mi a baja, nem szólt egy szót sem. Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte magát és elárulta, hogy most jön az orvostól, ahol őt szörnyen megalázták. A középkorú orvos ítéletet mondott az egész életéről. Ezt hallván kollégák és kolléganők egymást túllicitálva mesélték el saját történeteiket, amelyekben az orvosok felsőbbrendűen és lekezelő módon viselkedtek velük, páciensekkel. Mindenkinek volt legalább egy ilyen története. Vajon tényleg ilyen szörnyűek lennének a magyar orvosok? Vagy másról van szó?

Az autonóm ember

Ha Marx Károly vagy Engels Frigyes megélhették volna, ámulattal vegyes borzalommal figyelték volna, hogy teóriájukból miként épül ki az, amit a végére úgy ismertünk: létező szocializmus. Sokkal kevésbé köztudott, de a mai ember alapvető liberális beállítódása nem organikus fejlődés eredménye, hanem ugyanúgy ideológiai előzményei vannak, mint az egykori kommunisták meggyőződésének.

A Frankfurti iskola filozófusainak (Max Horkheimer, Theodore W. Adorno, Walter Benjamin, Herbert Marcuse, Jürgen Habermas) ideálja az autonóm ember volt, aki minden pillanatban maga döntheti el, hogy neki mi a jó és abba senkinek semmilyen beleszólása nem lehet. Ez a fajta autonómia aztán szép lassan a szabadság szinonimájává vált, ami ma az egyik legalapvetőbb érték, amit a társadalom elfogad, amit a szülők a gyerekeik elé elsőrendű célként állítanak. Ez a teljes függetlenség szabadsága, ami nem ismer el semmilyen kötöttséget.

Nagyon nehéz ma arról a másik fajta szabadságról beszélni, amelyik önként és szabad döntésből vállalja a kötöttséget.

Mostanra bebizonyosodott, hogy a Frankfurti iskola társadalom-mérnökei által megálmodott tökéletes és racionális társadalom utópia marad csupán, de az elmélet számos eleme beépült a közgondolkodásba. A mai ember például egyre nehezebben fogadja el, hogy bárki bármilyen címen is beleszóljon az életébe. A rendőr, tanár, jogász, katona, vasutas, stb. elvesztette hivatalából fakadó autoritását. Ahogyan az orvos is. A fenti konfliktus forrása is éppen az, hogy egy hierarchikus rendszer képviselője találkozik egy autoritáshoz nem szokott „autonómmal”. A helyzet egyenlőtlen, mert az orvos tudja, hogy ő kicsoda, mit képvisel és hol áll az adott helyzetben, míg a páciens ezt nem tudja, és amikor közlik vele, felháborodik.

A mai „autonóm embernek” ugyanis nincsenek határozott körvonalai. Aki mindig és mindentől teljesen független akar maradni, az semmi mellett nem tudja letenni a voksát, mert akkor abban a pillanatban elkötelezné magát. Így igazi karaktere sem lesz.

Bár a szó azt sugallná, hogy aki „autonóm”, az nem hagyja magát befolyásolni más emberek véleményétől, hanem kitart a saját nézetei és elképzelései mellett, a valóságban viszont ennek éppen az ellenkezője igaz.

A magányos tömeg

David Riesman amerikai szociológus „kívülről-irányított” embernek nevezi azt, a második világháborút követően megjelenő embertípust, aki nem rendelkezik belső hittel, céllal vagy meggyőződéssel, hanem egyszerűen csak alkalmazkodik. Riesmannak a Magányos tömeg című könyve a társadalmi konformitás tanulmányozásának mai napig legjelentősebb alkotása. A szerző a megfelelésre való törekvés példájaként az amerikai kertvárost hozza fel, ahol mindenki a szomszédjai tetszését és elismerését keresi attól való félelmében, hogy kitaszíttatik a közösségből. Az életmódnak olyan kényszerítő ereje van, ami miatt a tagok látszólag önként feladják „belső indíttatásukat”, azaz egyéni vágyaikat és céljaikat, hogy átvehessék a közösség céljait, ideológiáját, értékeit, tetszését vagy nem tetszését. A paradox az egészben az, hogy ezáltal egy rendkívül szorosan zárt csoport jön létre, amelyiknek a tagjai mégsem találják meg azt a valódi közösséget, amire vágynának.

A kívülről irányított emberrel szemben a „belső-indíttatású” ember a saját céljait követi, szilárd hite és meggyőződése van, és ha kell, ki is áll érte. Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy a Frankfurti iskola „autonóm embere” azonos Riesman „belső-indíttatású” emberével, de nem így van. Az autonóm ember semmilyen formális autoritást nem fogad el, a „belső-indíttatású” ember viszont nagyon is tudatában van az autoritásnak, legfőképpen azért, mert nemcsak engedelmeskedik neki, hanem maga is gyakorolja. Tisztában van a helyével és a szerepével a hierarchiában, határozott személyisége van, maga is hoz döntéseket és mások döntéseit is elfogadja.

Aki semmilyen autoritást nem fogad el, az kiszolgáltatja magát mindenkori környezete ízlésének és értékítéletének. A teljesen független ember azonos a „kívülről-irányított” emberrel.

Tisztában vannak ezzel a társadalom-mérnökök is, akik a manapság olyan divatosan hangzó „társadalmi tudatformálással” igyekeznek elérni a gondolkodás egységesítését. Ugyanezt a célt szolgálja az úgynevezett mainstreaming (pl. gender mainstreaming) technika, amelyik egy általában marginális társadalmi csoport törekvése, hogy nézeteit általánosan elfogadott, uralkodó nézetként tüntesse fel. Ehhez csak igazodni lehet, de ellentmondani neki nem, mert a társadalomból történő kizáratást kockáztatja az, aki másképp gondolkodik.

Vannak bizonyos dolgok, amelyeknek a belátásához soha nem juthat el az ember, sőt, a világon a legtöbb dolog ilyen. Kénytelenek vagyunk elfogadni, amit mások mondanak nekünk.

Nagyon kevés embernek van lehetősége megbizonyosodni arról, hogy a Föld gömbölyű, a többség mégis elhiszi. Azt is elfogadhatjuk, hogy általában valószínűleg igaza van az orvosnak, amikor valamilyen értékítéletet mond az életmódunk felett. A kérdés az, hogy ezt mennyi irgalommal teszi. Jézusnak sem maradt volna egyetlen tanítványa sem, ha állandóan szembesíti őket az igazsággal, hogy mennyire tökéletlenek is ők. Idővel szemlesütve mindegyik eloldalgott volna, és akkor hol lenne ma a kereszténység?!

Kellenek-e papok?

Magyarország mára missziós területté vált, papokból „behozatalra” szorulunk. Olyan távoli országokból is jönnek már hozzánk atyák szolgálatot teljesíteni, mint Vietnám vagy a Fülöp-szigetek. A klérus és a hívek viszonya átalakulóban van. Akadnak olyanok is, akik azt mondják, nem baj, ha kevés a pap. Az átalakuló egyházban egyre nagyobb szerep hárul majd a laikusokra, a mai ember meg úgyis egyre nehezebben fogadja el, hogy bárki bármilyen alapon beleszóljon az életébe. A pap nem kiváltságos személy az egyház életében, hanem csak egy a hívek sokasága közül.  Jó ha van, de az se baj, ha nincs.

Ezzel a véleménnyel szemben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy papokra nagyon is szükség van. Akármennyi (média)kísérlet is történt autoritásuk lejáratására, a papok továbbra is az ország erkölcsi elitjét képviselik.

Minden országnak olyan papjai vannak, amilyet megérdemel, hiszen ők is abból a táradalomból jönnek, ahonnan mindenki.

De nem is erkölcsiségük miatt érdemes a papok autoritását elfogadni, hanem mert Jézus bizonyos dolgokat kizárólag rájuk bízott. A papok szerepének Egyházon belüli elsúlytalanodásával óhatalanul együtt járna például az eukarisztia eljelentéktelenedése is (a gyónásról vagy a betegek szentségéről most nem is beszélve). A közösség szerepe tényleg felértékelődik, de nem úgy, hogy átveszi a pap szerepét, hanem hogy megerősíti és támogatja a papját. Mert nem a birkák szavazzák meg, hogy merre menjen a nyáj, hanem a jó pásztor dönti el. A papi hivatás tényleg szolgálat, ami időnként óhatatlanul azzal jár, hogy bele kell avatkozni más emberek életébe, akármennyire nehéz is ez.

Végezetül hadd meséljek el egy személyes történetet a papi autoritásról...

Mielőtt összeházasodtunk volna, a feleségemmel már egy ideje együtt éltünk, lényegében vadházasságban. Senki nem mondta, hogy ez így nincs rendjén. Amikor végül viszontagságos úton meghoztuk a döntést, hogy össze akarunk házasodni – eleinte ugyanis ez sem volt magától értetődő –, elmentünk egy pap ismerősünkhöz, hogy készítsen fel minket. Ő el is vállalta, de azt kérte, hogy az esküvőig hátra lévő négy hónapban éljünk szexuálisan önmegtartóztató életet. Sem jövendőbeli feleségem, sem én nem nagyon értettük, hogy miért, hiszen már meghoztuk a döntést, elköteleződtünk egymás mellett, a lényeg megtörtént, miért kellene hát az életmódunkon változtatnunk. Nem láttuk ugyan értelmét, de mivel elhittük, hogy az a pap jót akar nekünk, ezért elhatároztuk, hogy teljesítjük, amit kér.

Ma, 15 házasságban töltött évvel és öt gyerekkel a hátunk mögött mind a ketten úgy látjuk, hogy az a négy hónap még kevés is volt, több jobb lett volna.

(Nem tudtunk ugyanis kizökkenni a régi rossz rutinokból, ami megnehezítette a házasságunk első néhány évét, de ez egy másik történet.) Összességében elmondhatjuk, hogy családi életünkben nagyon sokat köszönhetünk a papoknak. Sok dologra nyitották rá a szemünket, amikre magunktól talán soha rá sem jöttünk volna. Eleinte nem feltétlenül értettük, de elfogadtuk tőlük, mert papok és nem bántuk meg.