Elhagyott arcok

Számos hajlékunk van, sőt alig akad pillanat, amikor igazán fedél nélkül volnánk. Anyánk öle, a család, a hivatás, a terített asztal melege, a templom, a csend – mind-mind körülvesznek, beburkolnak minket. Életünk maga is hajlék, amit egykor semmi-voltunk ellen emeltek. A hajléktalan ezért a szó legmélyebb, lelki-szellemi értelmében véve otthontalan: nincs honnan elindulnia, nincs hová, kihez hazatérnie. Nincsen reménye, nincsen arca.

A ’90-es évek legelején hozzávetőlegesen háromezer ilyen végletesen számkivetett ember élt Magyarországon; mostanra tízezernél is többen vannak, és mindössze egyharmaduknak van munkából származó rendszeres jövedelme. Számos program, étel- és ruhaosztás segíti őket (van, aki naponta kilenc helyen eszik), ám ők vannak vele a leginkább tisztában, hogy ennél jóval többre volna szükség a gyógyuláshoz. A megérkezéshez.

Úton az úttalanságból

A nyolcadik kerületi „Itiner – keresztény családsegítő központ” valószínűleg az ország egyik legkülönösebb közösségi háza. Óvodának készült, idén februártól tizenöt-húsz hajléktalannak ad benne találkozót Bajzáth Ferenc, józsefvárosi plébános. Vagy ahogyan ő fogalmaz: tart több hónapos lelkigyakorlatot.

Mint mindig, ma sem kell különösebb hangolással bíbelődni az odaúton; az Illés utcában szűk háromszáz méteren öt prostituált szólít meg, egyikük már éhező gyermekeit ráncigálja az „alkudozásba”. Balra fagylaltozó villan, szemben turisták fordulnak a Füvészkertbe: színes felirat hirdeti, hogy holnap „Virágshow” lesz.

„A hajléktalanok mindig is jelen voltak, csak mintegy ’elrejtve’: ilyen-olyan fedelek alá, papíron létező munkahelyeken, kiüresedett, szeretet nélküli családokban – mondja Bajzáth atya. – Szemmel látható formában három lépcsőben érkeztek Budapestre és az ország különböző részeibe. Az elsőt a munkásszállók bezárása jelentette. Akkoriban sokaktól megkérdeztem: honnan jött? A Fehérvári útról – hangzott a válasz. Vagy: a Budafoki útról. Esetleg a Bartók Béla útról. Itt mind munkásszállások voltak. A második lépésben azok jelentek meg, akiknek a munkája is elveszett. Végül jöttek az igazi, ’elkészült’ hajléktalanok: nekik már reményük sem volt. Merre tart? – kérdezem tőlük a mai napig is. Semerre – mondják. Hány hajléktalannal találkozom, hányszor lejátszódik ez a párbeszéd… Hová? Sehová.”

Lassan mindenki megérkezik. A feleségemmel már órák óta a helyszínen vagyunk: most hat napig mi ketten fogjuk vezetni az Itinert. A kora esti vacsorát Bajzáth atya húsz perces tanítása, majd beszélgetés, közös filmnézés követi. Valódinak tűnik az érdeklődés, még akkor is, ha az Itiner-lakók csak később, rejtettebb zugokban: a dohányzóban, a konyha csöndesebb előterében vagy ágyukon ülve – magyarán négyszemközt – válnak beszédesekké. Nem csoda: ezek az emberek elsősorban nem napi problémáikat, nem is „életük történetét”, hanem önmagukat: elveszített „valakiségüket” akarják kimondani – figyelmeztet Ferenc atya újra meg újra. Valóban, az esetek túlnyomó többségében nem is kell megszólalnunk „beszélgetéskor”; jelen vagyunk, figyelünk, hallgatjuk őket.

„Között”

„Azt kérdezed, mi a legelső emlékem? Fura dolog, de az még a születésem előttről való. Apám verekedős ember volt, és anyámat még állapotosan sem kímélte, úgyhogy kék-zöld foltokkal születtem. Család? Szinte csak a rossz dolgokra emlékszem: veszekedésekre, balhékra.” – meséli Torma István, az „Itiner” közösség tagja.

„Hamar elvettek minket a szüleinktől, intézetbe, aztán nevelőszülőkhöz kerültem. A szomszédok hívták ránk a gyámhatóságot, megunták az állandó veszekedést, verekedést. De így se volt jobb. Gyerekként is ki lehetett szúrni, hogy csak a pénz miatt vettek magukhoz, amit utánam kaptak. Megszöktem, visszamentem édesanyámhoz. Neki közben új élettársa lett, ez is rendszeresen verte. Aztán újabb nevelőszülők jöttek – ugyanolyanok. Akkor már iskolába se nagyon jártam, és nagyon hamar jött az alkohol, később a drog is. Van néhány nyár, ami egyszerűen eltűnt az életemből: semmire sem emlékszem belőlük. Hosszú évekkel később lettem hajléktalan, de néha úgy érzem, mindig is az voltam. Egyébként múltkor kérdezted, kaptam-e ünnepekre vagy bármikor ajándékot. Én erre eddig így nem is gondoltam, de tényleg, soha nem kaptam. De tényleg semmit. Igaz, én se adtam a szüleimnek semmit, valahogy ez nem volt nálunk szokás, ez az ajándékozás. Érdekes, nem? Viszont, élesen emlékszem egy alkalomra, amikor Nyíregyházán a testvéreimmel együtt bementünk egy templomba. Fogalmam sincs, miért. Letérdeltem, keresztet vetettem, hogy jól-e, nem tudom, mindenesetre csináltam. Ez egy kis semmi volt, lehet, de azért megmaradt bennem.”

„Később, a ’terézanyás’ nővéreknél (a Kalkuttai Szent Teréz által alapított Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend Tömő utcai házában) adódott egy néhány hetes szálláslehetőség. Semmi közöm nem volt a hithez, bevallom, egyszerűen az ételért, az ágyért mentem. De amikor láttam, hogyan élnek a nővérek: rendben, tisztaságban, imádságban… kezdtem felfogni, mit is jelentenek ezek a dolgok úgy igazán. Itt kezdtem el imádkozni is. Aztán egy éjszaka nem tudtam elaludni – próbáltam, nem ment. Eszembe jutott minden, és egyik pillanatról a másikra elsírtam magam. Másnap az Annabel nevű nővér azonnal ’észrevett’; erre elmondtam neki, mi történt. Azt mondta: ’István, ezt a kis tüzet, ami most magában van, soha ne hagyja kialudni’. Megkeresztelkedtem, később bérmálkoztam is. A fordulatot mindezek mellett a Cenacolo, egy kifejezetten szenvedélybetegek ’hitben való gyógyulására’ létrehozott katolikus közösség jelentette az életemben. Illetve jelenthette volna… ha kibírom, hogy ne hagyjam ott… igaz, csak két év után mentem el, és a mai napig is ebből az időszakból táplálkozom. Természetesen megbántam, hogy otthagytam. De akkor úgy éreztem, képtelen vagyok egy helyben megmaradni. Tényleg benne van ez a ’cigány vérben’ – mármint ez a ’mehetnék’…

Lassan megtanuljuk, minek hol van a helye. A feleségem is napról-napra gyakorlottabban mozog a szokatlanul nagy konyhában, egyre könnyebben kerül elő a szűrő, a szalvéta, a megfelelő méretű lábos. Leggyakrabban a kenyér fogy el, ezt szó szerint mindenhez, még magában is eszik, úgyhogy többször ki kell ugrani a közértbe. Zavarba ejtően későn, délután veszem csak észre, hogy az egyik vendég, az idős Károly egyik helyiségben sincsen. Eltűnt, elment, nem jött el az aznapi kirándulásra sem. Éjfél után érkezik meg, már mindenki alszik. „Beszélnünk kell”, közli, bár nem vagyok benne biztos, felismert-e egyáltalán. Gyertyát gyújtok, leülünk. Több órán át ömlik belőle a szó, kettő körül már alig tudok figyelni. „Te nem vagy atya, ugye?”, érkezik a váratlan kérdés. Nem vagyok, idézem fel magam is, miközben kiegyenesedem a székben. Bólint, folytatja. „Figyelj, volt az az ember. Szétvertem a fejét. Elástam.”

Egy pillanatra nem tudok mozdulni, mintha elvették volna a levegőt a szobából.

„Nem bántam meg, leültem”, hallom valahonnan fél perccel később. Meséli, hogy elég gyakran jár ki mindenféle erdőkbe, és egy ideje az állatok érezhetően kezdik megkedvelni. Felismerik, odamennek hozzá, és engedik, hogy megsimogassa őket. Néha együtt ébrednek. Nem az étel kell nekik, ez biztos, mert akkor is jönnek, ha pont semmi nincs nála. „Egyszer, elviszlek magammal, és akkor majd meglátod, hogy nem hazudok”, mondja.

Aztán mégis megáll, és hosszan, nagyon hosszan néz rám, maga elé. Mindenhová, sehová, bele a teremtetlen éjszakába.

„Nincs mód benne”

Az Apostolok cselekedetei tudósítása szerint a tanítványok pünkösdkor „együtt voltak”, mégpedig „ugyanazon a helyen”. Akinek a Szentírás hangsúlyaihoz szokott figyelme van, rögtön észreveszi, hogy amit a szöveg e ponton jelez, messze több puszta körülménynél: szent esemény önmagában.

„Együtt lenni” – ez Bajzáth Ferenc atya módszere. Illetve üzenete, egyetlen szava, hiszen mostanra pontosan tudjuk, hogy az együttlét minden lehet, épp csak módszer nem. Az együttlét eljön – vagy nincs. Nem lehet „fokozni”; megszerezhetetlen és elveszíthetetlen. A reménytelen ember egyedül annak pillantását viszonozhatja, aki örökre jött. Aki valóban jelen van.