Cikizés, csúfolás, bántás – Hogyan segít a Kék Vonal az áldozattá váló gyerekeknek?

1. rész

A Kék Vonalat 1993-ban alapították gyermekvédelemben dolgozó szakemberek, azt az igényt felismerve, hogy sokszor nem találnak a gyerekek, fiatalok olyan fórumot, ahol segítséget kérhetnek, vagy egyszerűen csak elmondhatják mindazt, ami bántja őket, amiben egyedül érzik magukat. Reményiné Csekeő Borbála 2012 óta a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője. 

Reményiné Csekeő Borbála, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője
Reményiné Csekeő Borbála, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője

Reményiné Csekeő Borbála

– Mivel foglalkozik az alapítvány, kiknek és milyen eszközökkel segít?
– A Kék Vonalat 1993-ban alapították gyermekvédelemben dolgozó szakemberek, azt az igényt felismerve, hogy sokszor nem találnak a gyerekek, fiatalok olyan fórumot, ahol segítséget kérhetnek, vagy egyszerűen csak elmondhatják mindazt, ami bántja őket, amiben egyedül érzik magukat. Missziónk azóta is változatlan: hisszük, hogy a gyerekeket meg kell hallgatni, ha bajba kerülnek, melléjük kell állni, segíteni kell őket; és támogatni kell a felnőtteket is abban, hogy erre képesek legyenek. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de nem mindig olyan könnyű a gyakorlatban. 
Legrégebbi eszközünk a lelkisegély-szolgálat működtetése. Fontosnak tartjuk, hogy minél alacsonyabb küszöbbel legyünk elérhetőek. Ehhez jó csatorna a hívók számára ingyenes és anonim telefonvonal, a chatszoba és az online levelező felület. Célcsoport tekintetében is igyekszünk szélesre tárni az ajtókat. Megkereshetnek minket gyerekek, fiatal felnőttek és olyan hozzátartozók, illetve szakemberek, akik egy gyerek ügyében, érdekében szeretnének konzultálni. Bár a „gyermekkrízis” szóról sokan a veszélyhelyzetekre asszociálnak, mi úgy gondoljuk, nem érdemes megvárni a segítségkéréssel, amíg nagy a baj. Nagyon sokféle témával, sokféle helyzetből érkeznek megkeresések hozzánk. Nálunk nincs kis gond, nagy gond. Azt üzenjük a gyereknek, ha valami rossz élmény ér, ha valamiben tanácstalan vagy, ha egyszerűen jólesne valamit megosztani vagy közösen gondolkodni, beszélj róla!

– Mik a leggyakoribb kérdések vagy problémák, amelyek miatt Önökhöz fordulnak a gyerekek?
– A kortárs kapcsolatok. Évről-évre egyértelműen ez a legtöbbször előforduló kérdéskör. Ide értem az első párkapcsolati próbálkozásokat, a baráti körben jelenlévő konfliktusokat vagy a kortárs közösségekben betöltött szerepet. Megkeresőink közel fele a serdülő korosztályhoz tartozik. Ezekben az években különösen fontossá válnak a kortárs kapcsolatok.

– Milyen kortárs konfliktusokban kérnek segítséget, és mi lehet ilyenkor a segítség?
– Meglökött, tolakszik, elvette, lelökte, tönkretette, nem engedi… És az „ások” ilyenek, de a „bések” meg olyanok… A nagyfiúk elzavartak, a kislányok árulkodnak, és azt mondják, szalma, pedig én tudom, hogy széna…  Ahol több gyerek (több ember) van együtt, óhatatlanul adódnak ilyen helyzetek. Sokszor a pedagógus vagy a szülő nem jól méri fel, esetleg meg sem próbálja kideríteni, mennyire nagy a sérelem, a veszteség, mennyire fontos az ügy a konfliktusban lévőknek, és meg tudják-e oldani egyedül a problémájukat.

„Intézzétek el egymás közt!” – már kis ovisok is hallhatnak ilyet szülőtől, pedagógustól egyaránt.

Remek, ha a gyerekek el tudják rendezni a konfliktushelyzeteket egymás közt. De jogos elvárás ez? Megtanítottuk nekik az erőszakmentes, konstruktív konfliktusmegoldást? Látnak rá jó példákat? Van rá idő, tér, segítő protokoll? Ha nem boldogulnak egyedül, tudnak hová fordulni segítségért? 
Rengeteg telefonhívásunk szól felnőtt nézőpontból egyszerűnek tűnő helyzetekről, könnyen tisztázható félreértésekről, de a gyerekek többségének még tizenéves korban is segítség kell ahhoz, hogy átgondolja például, hogyan lehet egy félreértést tisztázni, egy hibát helyrehozni. Milyen helyzetben, milyen szavakkal kérjen bocsánatot, hogyan reagáljon, ha ő békülni akar, a másik nem. Néha nehezen értik meg a másik nézőpontját, nem gondolnak bele, milyen hatása lehet egy-egy szónak, tettnek. Ahhoz, hogy ezek a dolgok beépüljenek, és jogos elvárás lehessen, hogy intézzék el egymás közt, először sok helyzetben kísérni kell őket, és sokat kell beszélgetni azokról a mindennapi szituációkról, amik a gyerek kapcsolati hálójában felmerülnek. Persze vannak olyan helyzetek is, ahol nincs szükség különösebb felnőtt beavatkozásra, „csak” a figyelmünkre, odafordulásunkra. Sokszor csak jólesik egy kicsit panaszkodni, jólesik a meghallgatás, megértés.

– Ilyen helyzetekben is felhívnak a fiatalok egy segélyvonalat, egy idegen figyelmére vágynak?
– Sokszor igen. A10–14 éves korosztályra különösen igaz, hogy nagy érzelmeket mozgat meg minden kortárs visszajelzés, minden apró sérelem. Ebben a korban kezdi őket morális értelemben is érdekelni a bizalom, a lojalitás, a hűség és az árulás. Ahogy alakul az identitásuk, sokszor változik a legjobb barát, barátnő személye is. „Klikkek” alakulnak és bomlanak fel, változnak a viszonyok a fiúk és lányok között.  Mindez nem megy mindig veszteségélmény, esetleg sértődés és harag nélkül. Sokszor a mi szerepünk csak annyi, hogy egy-egy beszélgetéssel segítsük ennek a feldolgozását, és legyen a hívónak egy jó élménye arról, hogy a felnőtt meghallgatta, együtt érzett vele. Legyen idő elmesélni történeteket, megfogalmazni gondolatokat közösségről, barátságról…

– Ez nagyon szépen hangzik, de miért nem a szüleiknek vagy a környezetükben lévő felnőtteknek mondják el ezeket a történeteket a gyerekek?
– Hívóink nagy többsége pont abban az életszakaszban van, amikor lélektani fejlődési feladat eltávolodni a szülőktől, megkérdőjelezni a környezetük véleményét, válaszait – de a saját válaszok megtalálására sokszor még nem képesek. Kell az interakció. Erre egy ingyenes, anonim felület, amit kockázatmentesen tesztelhetnek, ahol bármikor kiléphetnek a kapcsolatból, sokaknak pont megfelelő.


Sajnos nem kell „rossz családokat” vagy alkalmatlan pedagógusokat képzelni a gyerekek köré ahhoz, hogy elhiggyük, a gyerekek nem mindig tudnak személyesen fordulni valakihez.

Kijönnek az iskolából, tele vannak élménnyel, feszültséggel, rengeteg érzéssel. Hangulatjelző képecskékkel és matricákkal teleposztolják az internetet (mert a késleltetés is nehezen megy kamaszkorban), esetleg egy-egy baráttal megbeszélhetik hazafelé a nap eseményeit. De esetleges, hogy mikor találkoznak egy olyan felnőttel, akinek van ideje, legalább egy nyugodt félórája meghallgatni a nap fontos történéseit. Otthon a téma sokkal inkább a matekdolgozat meg a befizetnivalók, és nem az, hogy milyen volt berúgni az utolsó gólt kicsengetés előtt, vagy mit jelent vajon, hogy rám köszönt egy nyolcadikos fiú, miért cikizett ki X, és miért nem állt mellém Y, amikor hallotta, hogy csúfolnak…?

– Vannak, akik szerint a csúfolódások, cikizések mindig is jellemzők voltak a gyerekközösségekre, és nem nagyon lehet ellene mit tenni. Ön hogyan gondolkodik erről? 
– Azt gondolom, hogy a másikon való csúfolódás verbális bántalmazás, ami nem engedhető meg. Minden gyereknek joga van a biztonsághoz, az elfogadáshoz, az erőszakmentes környezethez. Ha elnézzük a cikizést, nem halljuk meg a gúnyos megjegyzéseket, a más kárára elsütött poénokat, horribile dictu el is mosolyodunk rajta, akkor ezzel a bántalmazó malmára hajtjuk a vizet, azt jelezzük: itt ez megengedett, esetleg még támogatott is.

– Az iskolai zaklatás mennyire hangsúlyos téma a lelkisegély-szolgálatuknál?
– Elég gyakorinak mondanám, szinte mindennap van egy ezzel kapcsolatos beszélgetés vagy levélváltás. A tizenévesek jó része hétköznapjai harmadát az iskolában tölti. Az a körülmény, hogy ott milyen a légkör, milyenek a kapcsolatai, mennyire érzi magát biztonságban, alapvetően meghatározza, hogy hogyan érzi magát egy kamasz a bőrében.

– Úgy tűnhet, az iskolai erőszak mint téma ma jobban előtérben van, mint akárcsak egy évtizeddel ezelőtt. Agresszívebbek a mai gyerekek, vagy a konfliktuskezelés megy nehezebben?
– Valóban többet hallani az iskolai erőszakról, zaklatásról. Nemzetközi kutatások foglalkoznak a bullying jelenségével, vannak jó prevenciós programok, talán több szó esik a témáról a médiában is.

A bullying szó meghonosodása vagy jó magyar fordítása még várat magára. A kifejezésben ott a zaklatás, a megfélemlítés, a bántalmazás minden műfaja.

Nem tudom, hogy több gyereket ér-e bántalmazás a kortársai részéről az iskolában most, mint évekkel ezelőtt, de az biztos, hogy többen kérnek ilyen ügyben segítséget. Ezt lehet pozitívan is értelmezni: kevésbé tabu a téma, nagyobb bizalom van arra, hogy van megoldás. Nem gondolom, hogy általában a gyerekek agresszívebbek lennének mostanában. Fontos látni, hogy nem minden agresszió vezet bántalmazáshoz, zaklatáshoz, a bullying folyamatának és a konfliktushelyzeteknek más a dinamikája.
Sokszor az agressziót valami eleve rossz dolognak tekintjük – az agresszív gyerek egyenlő a „rossz gyerekkel”. Pedig sok helyzetben az agressziónak fontos funkciója van. Ha méltánytalanság, sérelem ér minket, a feltámadó agresszív késztetések jeleznek, és energiát adnak. Elfojtásuk megbetegíthet. Az agresszió szabadjára engedése viszont pusztít, veszélybe sodor másokat, illetve magunkat is. Ezért fontos a gyerekeket megtanítani bánni az agresszióval, a haraggal, a negatív érzésekkel. Ezeket meg lehet élni, ki lehet fejezni a másik bántása nélkül is. Lehet azt mondani, hogy amit most tettél vagy mondtál, az nekem rosszul esett, ettől nagyon rosszul érzem magam, és egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat (és közben akár fussak két kört a háztömb körül), utána beszéljük meg, hogy mi a mindkettőnknek elfogadható megoldás. Lássuk be, ez az ideális reakció, még a felnőtteknek sem megy simán, és közben ilyesmit várnánk a gyerekektől, akik napi 8 órában vannak egy olyan közösségben, amit nem maguk választottak, vesznek részt olyan tevékenységékben, amelyekbe nem sok beleszólásuk van, de kapnak rá sorsdöntőnek mondott minősítéseket. Közben nem ritkán versenyeztetik őket egymással, és olyan felesleges frusztrációknak is ki lehetnek téve, mint például „ne igyál, hiába vagy szomjas, ittál volna szünetben”! Csoda lenne, ha nem jelenne meg az agresszió, vagy ne lennének konfliktusok! Az erőszakmentes konfliktuskezelést, a stresszel és a negatív érzésekkel való bánást meg kell tanítani a gyerekeknek, senki sem úgy születik, hogy ez magától megy!

– Mit tehet a szülő, mit tehet az iskola ennek érdekében?
– Az első három legfontosabb: a példamutatás, a példamutatás és a példamutatás. Ha segíteni akarunk a gyerekeknek, először magunkon kell dolgozni, újra meg újra, folyamatosan. Ne veszekedjenek a testvérek, miközben a szüleik egymásra acsarkodnak? A tanár kiabál, de a gyerek maradjon csendben? Így nehéz… Továbbá nagyon jó programok, cikkek és képzések vannak, ahol gyakorolható az erőszakmentes kommunikáció, és a resztoratív konfliktuskezelés. Ez utóbbi egyre több (de még mindig fájóan kevés) iskolában gyakorlat. A resztoratív szemlélet a konfliktusokat úgy tekinti, mint egy-egy esélyt a közös tanulásra, megújulásra, újjáépítésre (restore). Elemeinek gyakorlása – miszerint beszéljünk a saját érzéseinkről, hallgassuk meg a másikat, igyekezzünk megérteni más nézőpontot is, vállaljunk felelősséget, és törekedjünk egyességre – családi körben is ajánlottak.

2. rész

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti