„Azt a mondatot gyűlölöm a legjobban, hogy „»jó lesz az úgy«” – interjú Balsai Mónival

Balsai Mónival egy óbudai gyárépület tetején ülünk. Egész éjjel nem aludt, vidéken forgattak egy víz alatti jelenetet, aztán délután fotóztunk. Láttam ma a gép előtt a kislányt és a démont. Ülünk, viszi a szél a hangunkat a Duna felé (remélem hallok majd azért valamit a diktafonon). Az inkvizítor szerepében érzem magam, mert bár mosolyog, sőt néha nevet is, mégiscsak két napja ébren van. Megy le a nap, már lemosva a smink, Móni fáradt, de idefönn is kész a merülésre.

Kép: Emmer László

– Ahogy csinálták a hajad, a sminked, ahogy fotóztak, úgy éreztem, egyfolytában figyeled magad körül az embereket és latolgatsz. Elképzeltem, hogy mondjuk egy próbán vagy egy forgatáson is ennyire figyelsz mások véleményére. Vagy épp ellenkezőleg, határozott vagy?

– Olyan nehéz magamban elengedni a dolgokat, hogy mondjuk, nem úgy áll egy ruha, vagy valami nem úgy alakul, ahogy elképzelem. Huszonegy-két évesen mindent megcsináltam, amit mondtak, kútba is ugrottam, ha kellett. Ma már próbálom védeni magam, a tapasztalataimra hagyatkozni, és az élményeim alapján vagy – ha azt érzem jónak – épp azokkal szemben dönteni. A bennem levő hatalmas megfelelési kényszert kezdi felváltani ez a fajta mérlegelés.

–  Mesélik ezt, hogy a színésszé válásban, sőt magában a színészképzésben is gyakran kútba kell ugrani...

–...kerék alá tesznek, onnan is kivesznek.

– A megtörés a cél?

– Nem, egyszerűen olyan feladatok vannak a szakmában, amelyeket nagyon hirtelen hoz eléd az élet. Mint például a mostani forgatáson. Sopsits Árpád A martfűi rém című filmjében játszom egy nehéz és szép szerepet.

Az utolsó pillanatban derült ki, hogy van egy vízalatti jelenet, és egyetlen próbával kellett a palackos merülést megtanulni. Tényleg élveztem volna, ha lett volna idő rá, így viszont a 16 méteres tóban egy szál hálóingben súlyokkal lemerülni veszélyes és félelmetes volt, és nincs is már túl meleg.

Közben pedig magyarázta a búvár a partról, hogy kéne még rám súlyt pakolni. Dühös voltam magamra, hogy nem volt 100 százalékos, pedig fejben tudtam, hogy ezt ennyi idő alatt nem lehet tökéletesen megcsinálni. Mindez stresszel jár, de ugyanakkor a színész valahol ezt is élvezi. Hiszen ki az az idióta, aki 600 ember előtt szeret beszélni a legbensőbb érzéseiről? A színész az, aki mindig feszegeti a határait. Normális embernek ez eszébe se jut. Ez a szakma egy kicsit mazochista.

– Ha már az önkéntes merülésnél tartunk, hogy viselted azt a hangulatot, amelyet egy ilyen horrorisztikus krimi felidéz? Ráadásul ez a kegyetlen sorozatgyilkosság megtörtént eset, és az eredeti helyszínen forgattatok.

– Nagyon súlyos és erős film lesz, nem szabad belegondolni a forgatás közben a történet reális valóságába, mert az elviselhetetlen lenne. Ha drámát vagy valami nagyon szomorút forgatunk vagy próbálunk a színházban, mindig nagyon sokat nevetünk, így próbáljuk oldani ezt a feszültséget.

– Azt olvastam egy interjúban, hogy a sportban nem találtad meg azt a fajta a kihívást, amit a színészetben.

– A szüleim azért vittek úszni és szertornázni, hogy a fölösleges energiáimat lekössék.

Szerettem járni, de nem szerettem versenyezni. Nem értettem, miért kell valakit legyőzni.

Egyébként is a csapatjátékot szeretem, nem a magányos sportokat. Társ kell a játékhoz meg a közös örömöz. Színészként is azt szeretem, ha egy társulat tagja lehetek, de akkor érzem jól magam, ha közben nyitva vannak az ajtók és elengednek játszani máshova is. A Pesti Magyar Színház ilyen. Nagyon szeretek ott lenni. Most is próbáltuk Wesker A konyha című darabját Lengyel Ferenc rendezővel, hihetetlenül izgalmasak és jó hangulatúak a próbák. Visszatérve a sporthoz, az uszodában is inkább keresztben úsztam, és ha valami nem ment, inkább bohóckodtam, viccelődtem. 12 évesen elvittek a szüleim egy gyerekszínész válogatásra, ahol kiderült, hogy ez a nekem való. Ment is, élveztem is, szerettem is. Állandó beugró voltam a József Attila Színházban, de persze ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy erre alkalmas leszek felnőttként is. A szüleim nem is nagyon szerették, hogy ezt csinálom. Aztán sokszor felvételiztem a Színművészetire, de nem vettek föl. Sokan mondták, hogy milyen kitartó voltam, mert hogy amikor kidobtak az ajtón, én mindig visszamásztam az ablakon. De nem kellett nekem visszamászni, hiszen folyamatosan bent voltam, játszottam. Talán ezért is maradhatott meg mindez játéknak.

Kép

Balsai Móni – kép: Emmer László

– Mikor vetted észre, hogy ilyen fontos ez a játék?

– Mióta az eszemet tudom, azóta fontos. A nagyapámmal rengeteget játszottunk, sokszor „leigáztam” mint királylány és boszorkány. Ő volt a király és a lovag. Olyan jó játszani! Hogy nem kell mindenben felnőni, még ha otthon várnak is a csekkek, meg a millió egyéb kötelesség. Megjegyzem, közben meg a környezetem szerint ezekben praktikus vagyok, pedig nagyon nem szeretek vele foglalkozni.

–  A Liza, a rókatündér címszerepében és a Társasjáték-beli figurádban is volt valami tűnődő, szelíd vonás. Ahogy benned is, civilben. Játszol kifejezetten határozott karaktereket is?

– A Pesti Magyar Színházban Az utas és a holdvilág Ulpius Éváját játszom. Minden nő álma ez a fajta bátorság és nőiesség, ez a vampság. Izgultam, hogy megvan-e bennem ennyi minden. De minden szerep ajtókat nyitogat a színészben, ha ezeken átlép, olyasmit is megélhet, amit a magánéletben nem. Ezt élvezem. Én nem szeretem a csillogást. Valójában az is zavar, amikor a premierre bejönnek a nézők megnézi. Nem esik jól megmutatni, hogy mi hogy éltünk a próbák alatt. Mintha elvennék a szüzességem. Aztán persze elmúlik ez az érzés, és már nagyon élvezem ezt az interaktív játékot velük.

– Akkor a premieren nem is vagy olyan jó?

– A premierek sohasem szoktak jók lenni. Egyrészt egy előadás sohasem lesz kész a bemutatóra, másrészt mindig van benne egy plusz megfelelési kényszer. Úgy a tizedik előadás után kezdem élvezni, hogy el tudom ezt engedni, akkor válik igazán játékká az egész.

– A filmbemutatón is izgulsz?

– Nem. Akkor én már nem tudok semmit tenni, vagyis nincs min izgulni, részemről kész, annak drukkolok, hogy szeressék a nézők.

– És a párod, Ujj Mészáros Károly, a Liza rendezője, ő izgult?

– Ő igen. Olyan sok apró részleten múlhat olyankor az élmény. Hogy hol van a vetítés, milyen a vetítő, éles-e a kép. Jó-e a hang, elég nagy-e a vászon, mennyivel szélesebb a nézőtér, mint a vászon, milyen a fény.

– Ilyenkor tudsz neki segíteni?

– Elég makacs ember, nehéz neki segíteni, várni kell, amíg engedi. De persze, megpróbálom megnyugtatni.

– Téged meg lehet nyugtatni, ha aggódsz valamiért?

– Igen, de sokszor marad bennem kétely magammal kapcsolatban.

– Volt már, hogy abba is akartad hagyni a pályát az aggályaid miatt?

– Minden hónapban.

– És amikor este rosszkedvűen fekszel le, reggelre mi történik?

– Jön egy új nap, amikor ismét lehet javítani a dolgokon. De előfordul, hogy éjjel képzeletbeli beszélgetéseket folytatok emberekkel. Keresem, hogy hogyan oldjuk meg a közös feladatot, pedig talán csak pihennem kellene.

– Tulajdonképpen min is aggódsz?

– Egy kedves brazil ismerősünk is megkérdezte ezt egyszer: Mitől félsz, mi történhet? Meghalsz? Azon izgulok, hogy jó legyen. A lehető legjobb.

– De kinek?

– Hát mindenkinek! Tudom, hogy itt van a probléma, hogy mindenkinek nem lehet jó. Tudod, azt a mondatot gyűlölöm a legjobban, hogy „Jó lesz az úgy.” Miért? Ha egyszer mi magunk is tudjuk, hogy lehet jobb? Törekedni kell arra, hogy mindenkiben jó érzés maradjon.

– Nyilván lehetetlen ezt mindenre kiterjeszteni. Kellenek prioritások.

– Mondjuk, azért nem haragszom, ha nem sikerül olyan jól egy kifli, amit sütök. De azért az sem jó érzés. Alapvetően próbálok pozitív és vidám lenni, de nem vagyok Liza, nem vagyok annyira szelíd.

– Az idegesít, ha a színpadi partnerednek nem megy a játék?

– Néha zavaró, de aztán végiggondolom, hogy nekem is van rossz napom. Persze, ha valakinek minden nap rossz napja van, azt nem feltétlenül tolerálom.

– Meg is mondod ilyenkor?

– Az a baj, hogy sokáig nem szólok, ha valami bosszant, nyelem, tűröm, kedves akarok lenni, toleráns és megértő, és aztán egyszer csak mondok valami olyat, amivel nagyon megbántom. Ahelyett, hogy a megfelelő pillanatban normális kommunikációval megoldanám, hirtelen durván éles tudok lenni. De remélem, hogy ebben egyre óvatosabb vagyok, számolok tízig.

Ha észreveszem, hogy nem sikerül, akkor azonnal odamegyek bocsánatot kérni. Sok ember nem szeret bocsánatot kérni, pedig nagyon jó érzés. Más kérdés, hogy az ember meg tud-e bocsátani. Magában lejátssza, ki is mondja, hogy nem haragszik, de sokszor mégis benne marad.

– Magadnak megbocsátasz?

Kerekes Éva mondta évekkel ezelőtt, hogy ha valamit elrontottál az első felvonásban, teljesen fölösleges a szünetet azzal töltened, hogy mérgelődsz vagy ostorozod magad, engedd el, mert vissza kell menni a színpadra. Ez az életre is igaz. Nehéz, de meg kell próbálni.

– Sok olyan dolog van az életedben, amit nem szeretnél megosztani a nyilvánossággal?

– Igen, vannak dolgok, amelyek nem tartoznak mindenkire, de ebben is változom. A barátokkal jó megosztani, mert ha meg kell fogalmaznom, akkor bennem is konkrétabbá válik. Akkor valahogy már nem csak az aznapomat látom. Például észreveszem, hogy végső soron ezt is megcsináltam, azt is megoldottam. És ilyenkor néha arra is rájössz, hogy mindennek nem is örültél igazán, hogy nem volt időd az ünneplésre. Én nagyon szeretek másokat ünnepelni és magamat nem tudom. Félek, hogy visszás, ha az ember jól érzi magát, hogy annak nem örülnek mások. Ez volt a fantasztikus a Rókatündérben. Hogy olyan sok kedves gratulációt kaptunk, hogy velünk együtt örültek a sikernek.

Képzeld, a baráti társaságunk azt adta nekünk ajándékba, hogy kivettek egy házat, és mindannyian elmentünk egy hosszú hétvégére együtt. Ez a legnagyobb ajándék, hogy időt, együttlétet ajándékozol annak, aki fontos a számodra.

– Amikor megkérdeztek egyszer, hogy miről szól a Liza, ez a különös hangulatú mesés-groteszk bűnügyi-lányregény, annyit válaszoltál, hogy a szeretetről. Meglepett, hogy egy trendi film kapcsán ki merted mondani ezt a sokak által ódivatúnak vagy érzelgősnek titulált szót.

–  Ez nem csak az én bátorságom. Rengeteg visszajelzést kaptunk arról, hogy a szeretet melletti hitet adja vissza. Hogy nem szabad feladni, új utakat kell keresni, nem megmaradni a múltban. Nagyon nyálasnak tűnhet, de úgy látszik, hogy ez a meseszerű történet mégis meg tudott mutatni valamit ennek a mélységéből. Legjobban a magyar közönségnek örülök, annak, hogy nyitottak voltak az új hangvételre, az ismeretlen színészekre. Sokan mondták azt, hogy a mozi után mosolyogtak, hogy elvittek magukkal egy kis örömcsomagot. Itthon olyan ritkán örülünk ilyesminek. Az emberek a külföldi filmekkel mindig elnézőbbek.

Kép

Balsai Móni – kép: Emmer László

– A japán kultúráért rajong Liza is. Mit gondolsz, hogy értették mindezt meg a világ másik végén. A film rengeteg díjat besöpört, azzal együtt, hogy tele van apró múltbeli magyar vagy kelet-európai utalással.

– Sajnos, nem tudtam kimenni a fesztiválokra, mert itthon próba, munka volt. Hihetetlen számomra, hogy ennyi ember látta és ennyire más kultúrákban is értékelték, hogy Brazíliában elnyertem a Legjobb színésznő díját. Szerintem a film titka a hit, a szeretet és a játék. Ez a film egy meleg ölelés.

– És lett egy kutyátok, akit Lizának hívnak. Ő is egy ölelés?

– Hihetetlen nyugalmat ad. Amikor két nap forgatás után fáradtan hazaérkezem, olyan kitörő örömmel fogad, hogy gyere, akkor most játsszunk, hogy egy pillanat alatt kitöröl mindent a fejemből. Mindig szerettem volna állatot. Most már nem mondanék le róla.

– Megváltoztatott?

– Jó érzés, hogy fel tudtam térképezni, mikor, mit akar jelezni. Felelősségérzetet tanultam vele és többek között megtudtam magamról, hogy iszonyatosan aggódós anya leszek. Nagyon nevel minket, bár mi visszük őt kutyaiskolába. Mindig csodáltam a kutyásokat, hogy milyen önfegyelem van a napirendjükben és most már én is közéjük tartozom. A kutyás közösség tagjai tényleg nyitottabbak, segítőkészebbek a többiekkel az utcán. Azonnal beszédbe elegyednek a másikkal. Magamon is észreveszem ezt.

– Szoktál őrültséget csinálni?

– Igen, ha annak számít az életveszélyes egyszemélyes vadvízi túra vagy a gleccsermászás. Utólag el is gondolkoztunk a párommal, hogy milyen felelőtlenség volt, hogy nekivágtunk, de mindenki életben maradt. Jó olyan helyen lenni és olyasmit csinálni, amit nem csinálhatsz mindig.

Nagyon szeretem Skandináviát, a sok levegőt és zöldet, de nyilván én sem tehetem meg ezt minden hónapban vagy évben. Viszont ha négy évig tervezed, hogy elmész Skandináviába, akkor persze, hogy amikor végre eljutsz oda, alig alszol, mert mindent látni akarsz és mindent kipróbálni.

Bár utálok fázni, hosszabb időre is elmennék, mert ilyenkor annyira megfordulnak az emberben értékek. Aztán pedig jó hazajönni is és rácsodálkozni, hogy itthon is milyen szép és mennyi kincsünk van, például csodálatos, hogy van sok gyógyvizünk, hogy vannak tavas barlangjaink. Azt hiszem, ezek a barlangok lesznek a következő őrültségem tárgyai. Főleg, mivel van egy kis klausztrofóbiám, amit le akarok győzni hozzá. De ez még csak a jövő.

– Az önfegyelem, a saját magad legyőzése vagy az adrenalinfröccs izgat ezekben?

– Az újdonság, az élmény és a félelmek legyőzése. Talán olyan ez, mint rémálmodban szembefordulni a szörnnyel. A félelmeidnek akarsz a szeme közé nézni, azt hiszem. Ezt kamaszkoromban fedeztem föl, amikor egy hétvégi kiránduláson a Tisza-tavon csónakkal vízisíelhettem. Persze, ott, ahol tilos. Akkor kaptam egy olyan adrenalinsokkot, hogy utána hosszú időre egyensúlyba került minden, utána sokáig nem féltem semmitől. Én szeretem a biztonságot. Mégis, néha szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk a végleteket. Mindennap bemegyünk a munkahelyünkre, gyereket nevelünk, főzünk, megnézzük a tévéműsort, és néha azt gondoljuk: nem lehet, hogy ennyi az élet. És aztán egy ilyen élmény mindent helyretesz. Az más kérdés, hogy kinek mennyi a bátorsága vagy a félelemküszöbe, vagy egyáltalán akarja-e feszegetni a határait. Azért ahogy öregszem, a bátorságom is óvatosabb. Ma már jobban tudom azt is, hogy miért kell vigyáznom magamra.

Ez a cikk a Képmás magazin 2015. októberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti