Alfred Hitchcock a Madarakkal ránk hozta a frászt, a tojásaiktól viszont rettegett – Egy zseni különleges világa
„Úgy szeretek játszani a közönséggel, akár egy zongorán” – vallotta Alfred Hitchcock, minden idők egyik legnagyobb hatású filmrendezője, a hátborzongatás 20. századi királya. Ám amennyire az egyszavas filmcímeket kedvelő brit mester szeretett alkotásaival az idegeinken táncolni, saját magát az életben pont annyira inkább a felesége „gondjaira” bízta, sőt a magánéletben neki is akadtak fóbiái. A rendező 43 esztendeje nincs köztünk, de filmes hagyatéka, a személyét érintő anekdoták, a hitchcocki szokások, mondások és ellentmondások velünk élnek.
A legfontosabb kapcsolat
Alfred Joseph Hitchcock az angliai Essex állambeli Leytonstone-ban született félig angol, félig ír szülőktől. Édesapja zöldséges volt, aki három gyermekét szigorú katolikus nevelésben részesítette. Alfred, aki jezsuita iskolába járt, később úgy emlékezett, hogy minden este az édesanyja ágyának lábához kellett állnia, és elmesélnie, aznap mi történt vele. A fiú mérnöknek készült, de művészetet is tanult, és sokat járt moziba, illetve amerikai filmes szaklapokat olvasott. Húszévesen címfelirat-tervezőként kezdett a filmvilágban dolgozni, ahol megismerte későbbi feleségét, Alma Reville-t, akivel 1923-ban első némafilmjén, a Mindig mondd meg a feleségednek címűn együtt dolgoztak. Hitchcock később a hangosfilmekről is azt mondta: „ha elég jók, a hang elhallgathat, a közönség úgy is tökéletesen érteni fogja, mi történik”. Almával pedig még születési dátumra is összeillettek: 1899 augusztusában mindössze egy nap különbséggel – a férfi augusztus 13-án, a nő 14-én – jöttek világra.
Hamupipőke és a holttest
Hitchcockék 1940-ben, már 14 éves házasokként, 12 éves Patricia lányukkal együtt költöztek Hollywoodba.
A rendező addigra olyan filmjeivel szerzett világhírnevet, mint az első brit hangosfilm, az általa rendezett Zsarolás (1929), Az ember, aki túl sokat tudott (1934) vagy a Londoni randevú (1938). Az USA-ban David O. Selznick producer bízta meg A Manderley-ház asszonya (1940) című filmadaptációval, majd jöttek a Hitchcock-klasszikusok: A gyanú árnyékában (1943), amit ő maga a legjobbjának tartott, az Elbűvölve (1945), amelynek álomjeleneteit Savador Dalí tervezte, a Forgószél (1946) Ingrid Bergmannal és Cary Granttel, a Gyilkosság telefonhívásra és a Hátsó ablak (mindkettő 1954). Hitchcock később azt mondta, Cary Grant volt az egyetlen színész, akit egész életében szeretett. 1955-ben forgatta a Fogjunk tolvajt Grace Kellyvel és szintén Cary Granttel, majd következett két legismertebb filmje, a Psycho (1960) és Madarak (1963). Tisztában volt vele, mennyire beskatulyázták thriller- és úgynevezett feszültségkeltő suspense-rendezőként, ezért is nyilatkozta egyszer szarkasztikus humorral, hogy ha megrendezte volna a Hamupipőkét, „a közönség rögtön holttestet keresett volna a hintóban”.
Bár ötször is jelölték a legjobb rendező Oscar-díjára, soha nem kapta meg az aranyszobrocskát.
Az 1967-es Oscar-gálán azonban Irving Thalberg-emlékdíjat vehetett át, és az átadón minden idők legrövidebb köszönőbeszédét mondta: „Köszönöm”. Amikor 1979-ben megkapta az Amerikai Filmintézet életműdíját, már hosszabban beszélt, a következőket fejtette ki: „Engedjék meg, hogy név szerint csupán négy olyan személyt említsek meg, akik a legnagyobb szeretettel, elismeréssel, bátorítással és állandó együttműködéssel segítettek engem. A négy közül az első filmvágó, a második forgatókönyvíró, a harmadik a lányom, Pat édesanyja, a negyedik pedig kiváló szakács, aki rendre csodát tett az otthoni konyhánkban. A nevük: Alma Reville.” Hálája nem volt véletlen: Hitchcock mindenben a feleségére támaszkodott, filmes ötleteit is csak az ő jóváhagyásával merte keresztülvinni. Társasági életet sem élt, minden szabadidejét otthon Almával és a lányukkal töltötte.
„Szeretni és meghalni egy és ugyanaz”
De vajon mi vitte olyan nagy sikerre – az ezek szerint élete párjával közösen megálmodott – mozijait? François Truffaut francia rendező szerint filmjeiben „a szerelmi jeleneteket gyilkossági jelenetként, a gyilkossági jeleneteket pedig szerelmi jelenetként vették fel (...) Hitchcock mozijában szeretni és meghalni egy és ugyanaz.”
Ő maga azzal indokolta alkotásai népszerűségét, hogy mindenki szeret félni.
Bővebben kifejtve: „A félelmet nem olyan nehéz megérteni. Végül is nem ijedtünk meg mindannyian már gyerekként is? Semmi nem változott azóta, hogy Piroska szembenézett a nagy és rossz farkassal. Ami ma megijeszt minket, az ugyanaz, ami tegnap, csak már egy másik farkas. Ez a félelemkomplexus minden emberben ott gyökerezik.” Egyébként arra esküdött, hogy egy kiváló film elkészítéséhez három dolog szükséges: forgatókönyv, forgatókönyv és forgatókönyv. Szállóigévé vált mondása: „A játékfilmekben a rendező az isten; a dokumentumfilmekben pedig Isten a rendező.”
Egy statisztikai felmérésből az derült ki, hogy a filmnézők szerint a legfélelmetesebb zajok Hitchcock filmjeiben: a rendőrautó szirénája, egy közúti baleset moraja, az égő erdő recsegése, a messze vágtató lovak és az üvöltő kutyák hangja, egy leszúrt nő sikolya és egy sánta ember lépései a sötétben. Hitchcock pedig ontotta magából az olyan aranyköpéseket, mint: „egyes filmek az élet szeletei, az enyémek pedig a torta szeletei”. A történeteiben gyakran áldozattá váló szőke nőkről kijelentette: ők a legjobb áldozatok, mert „olyanok, mint a szűz hó, amelyen feltűnnek a véres lábnyomok”. Azt vallotta, ha elég jól sikerül egy jelenet, azon a japán közönségnek egyszerre kell felsikoltania az indiaival. Amikor megkérdezték, miért nem készít vígjátékokat, azt felelte, hogy „de hiszen minden film, amit készítettem, vígjáték!” A szerelmi jelenetekkel az volt a tapasztalata, hogy az öltözőben folytatódnak. Egyszer pedig így védte meg magát: „Cáfolom, hogy valaha azt mondtam volna, a színészek marhák. Csak annyit mondtam: a színészekkel úgy kell bánni, mint a marhákkal.”
A nagy ijesztgető is rettegett, sőt bujkált
Hitchcock nemcsak másokat ijesztgetett előszeretettel, ő maga is rettegett bizonyos dolgoktól. Komikus, hogy az egyik fóbiája a tojáshoz kötődött. A tojásos ételeket a filmjeiben is mindig rossz színben tüntette fel. „Félek a tojásoktól (...) Az a fehér, kerek, lyukak nélküli izé... Látott már valaki felháborítóbbat, mint egy tojássárgája, amely feltöréskor kiönti a sárga folyadékát? A vér legalább vidám, vörös. De a tojássárgája sárga, lázadó. Én inkább sosem kóstoltam meg.” Egy másik fóbiája pedig a rendőröket érintette. Ez onnan eredt, hogy gyerekként egyszer az apja a helyi rendőrséggel tíz percre bezáratta a fiút azzal az indokkal, hogy „ez történik azokkal, akik rosszat tesznek”.
Hitchcock onnantól beteges félelemmel tekintett a rendőrökre, ezért például vezetni sem tanult meg, nehogy bármikor igazoltassák.
Filmjeiben a zsaruknak általában meg is kellett halniuk, vagy minimum rosszfiúkként ábrázolták őket. Egyszer ráadásul még három félelmét elismerte: tartott a kisgyerekektől, a magas helyektől és attól, hogy a következő filmje nem lesz olyan jó, mint az előző.
Ugyanakkor pártolta a fiatalokat: „Az első forgatókönyvemet 22 évesen írtam, az első filmemet pedig 25 évesen rendeztem (...) Amikor az emberek azt mondják, 70 éves vagyok, én azt mondom, ez zavaros hazugság. Kétszer 35 éves vagyok, ennyi.” Hitchcock védjegye volt az is, hogy a filmjei több mint kétharmadában maga is feltűnt egy-egy cameo-szerep erejéig, sőt három mozijában a lánya is szerepet kapott. A rendező nem kedvelte az őt érő meglepetéseket, de talán pont ezért szeretett meglepni vagy megviccelni másokat. Akinek rájött valamilyen fóbiájára, például, hogy az illető tart az egerektől vagy a pókoktól, annak biztosan küldött egy egerekkel vagy pókokkkal teli dobozt. Amikor a forgatáson végzett egy csésze teával, általában a válla fölött hátradobta a csészét és az alját, hogy az bárhol leessen és kedve szerint széttörjön. Az Alfred Hitchcock Presents című saját tévésorozata gyártása során pedig állítólag rendre elbújt Joan Harrison producer elől, ha bármely megbeszélendő probléma lépett fel a produkció kapcsán. Kedvenc búvóhelye a kanapé mögött volt az irodájában.
Ő sem csak „gyilkosságból” élt
Amikor 1979-ben elnyerte életműdíját, azon viccelődött a barátaival, hogy hamarosan meg fog halni. Egy év múlva ez be is következett, de előtte még lovaggá ütötték, így Sir Alfred Hitchcock lett belőle. Szerinte csak figyelmetlenség volt az illetékesek részéről, hogy erre korábban nem került sor. 1980. április 29-én álmában halt meg veseelégtelenség következtében. Temetését Beverly Hills-ben tartották, több mint hatszázan vettek részt a gyászmisén. A későbbi nagy rendezőegyéniségek közül többek között Steven Spielberg, Brian De Palma, John Carpenter, Martin Scorsese és Quentin Tarantino is a példaképei között tartotta, tartja őt számon.
Hitchcock (ön)ironikusan elismerte, hogy még a kudarcaival is jól keresett, mert egy évvel a bemutatásuk után azok is klasszikussá váltak.
Azt is hozzátette: pedig „az ember nem csak gyilkosságból él. Szeretetre, elfogadásra, biztatásra és néha egy kiadós étkezésre is szüksége van”. Csak nem tojásra, egészíthetjük ki az ízlését ismerve.
Érdekességek Hitchcockról
Gyerekkorától a kelet-londoni West Ham United focicsapatának szurkolt – angol újságokra is előfizetett csak azért, hogy nyomon követhesse eredményeiket.
Testsúlya egész életében ingadozott. Az 1930-as évek végén volt a legnehezebb, amikor több mint 135 kilót nyomott, de az 1950-es évek elején sikeresen fogyókúrázott.
Csak 1956-ban lett amerikai állampolgár.
Walt Disney az 1960-as évek elején megtagadta, hogy Hitchcock Disneylandben forgathasson, mert „elkészítette azt az undorító filmet, a Psycho-t”.
Ő maga azt tartotta Walt Disney-ről, hogy neki a legkönnyebb szerepeket osztani: ha nem szeret egy színészt, csak összetépi.
Interjúk alkalmával a magánéletével kapcsolatos kérdéseket nem engedett feltenni.
Nevét és karakterét adta az Alfred Hitchcock és a három nyomozó című kamaszkönyvsorozathoz.
Bár felesége kiváló szakács volt, minden csütörtök este meghívta vacsorázni, hogy ne kelljen főznie.
Több mint 53 éven át voltak házasok, lányuktól három lányunokájuk született.
Alfred Hitchcockot Sir Anthony Hopkins alakította a Hitchcock (2012) című filmben.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Éjjel álmodja meg a filmjeit – Lajtai György kanadai magyar operatőrt már tízszer jelölték Emmy-díjra
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
