„A zenének érzéki hatalma van”

Vicces, kedves, pontosan dolgozó kollégának ismertem meg, de mióta igazgatói ülésekre jár, nem találkoztam vele. Egy elhúzódó tárgyalásról robog ki most is, be is ülnénk gyorsan egy szobába, de akkor hirtelen meggondolja magát. „Te, csak nem egy vacak irodában fogunk az Operáról beszélgetni, amikor beülhetünk az egyik legjobb páholyba is?” És már vezet is a nézőtér felé. Ez jellemző Ókovács Szilveszterre…

– Több pályamódosítást is megéltél, ez ilyenkor kicsit azt is jelenti, hogy lemondasz egy-egy álmodról? Könnyen vetted ezeket a kanyarokat?

– Könnyen. Még ha fáj is a váltás, hamar elfelejtem, szerencsére e téren rossz a memóriám. Mindig az új feladat vehemenciája törli el a nyomokat. És persze nem szűnik meg teljesen semmilyen korábbi cégérem, akár az éneklés, akár az újságírás, de egykori tanárként a „népművelő énem” is itt hasogat.

– Szerepelt a titkos vágyaid között az, hogy az Operaház főigazgatója legyél?

– Most biztos nem, nem is indultam a pályázaton. A gyerkőceim még kicsik, szüksége volna rám a családnak, úgyhogy nem mondható épp jónak az időzítés. Váratlanul is ért a lehetőség, épp kanadai magyarokat látogattam Duna tévés vezetőként, amikor azt olvastam a telefonomon, hogy mégsincs főigazgatója az Operának. Tíz évvel később jobban jött volna, de ugyebár nem tudjuk sem az órát, sem a napot.

– Amikor az Operaház kapuja becsukódik mögötted, le is teszed a munkát, vagy otthon is elérnek a feladatok?

– Ez szó szerint teljes állás, szinte a nap mind a huszonnégy óráját felemészti. Az a negyven perc is, amíg innen hazaérek, telefonálással telik. Otthon pedig – mivel a vezetőtársak is akkortájt érkeznek haza, s kezdik feldolgozni a napi eseményeket – hullámokban jönnek a levelek akár éjjel is.

– Zsuzsi, a feleséged is dolgozik. Nagyszülői segítség?

– Van, bár a zsák bolhaként icergő-ficergő gyerekeink miatt néha a hetvenes nagyszülők szorulnának ápolásra…De valójában semmi nem ér annyit, hogy belebetegedjünk: akkor biztosan nem valósul meg a program, amivel a megbízatást elnyertem. A „Több, mint Opera!” cím nem jelenthet „Több, mint az élet!” jeligét.

– És akkor mi van a mérleg másik serpenyőjében? Amiért elvállaltad, és amiért csinálod?

– Öröm látni, hogy a közönség, a magyar társadalom milyen jól fogadja, hogy az Opera végre kilép a szokott hideg, megközelíthetetlen műemlékszerepből, és élet költözik a történelmi falak közé. Sőt azokon kívülre is. Estéről estére teltházzal játszunk, 93% fölé nőtt a jegyeladás. Minden este 120 diák csücsül a kakasülőn 300 forintért: övék a jegyek 10%-a! A nagycsaládosok is jöhetnek, a helyár negyedéért. Hihetetlen jó látni, milyen sokan kezdtek el operába járni! És megint kiderült, amit ide kerülve is éreztem: nem igényesség, hanem gyakran pénz kérdése az operalátogatás. Szoknom kellett, hogyha meghozok egy döntést, az végigpörög e közel ezerfős intézményen, hogy rám bízatott a legnagyobb magyar kulturális vállalat.

– Mikor szeretted meg az operát?

– Egyetlenegyszer voltam operában, a gimnáziumi osztályommal a Fideliót néztük másodikban. Elég hamar elnyomott az álom. Veszprém akkor még messzebb volt Pesttől… Nem innen eredeztethető tehát az opera iránti rajongásom. Rézfúvósként – némi trombitálás után – ezer évig harsonáztam, aztán alakítottunk egy funkyzenekart, és a basszgitár meg a szövegírás mellett énekelni is kezdtem. Sznobságból énektanárhoz is jártam, ez lett a vesztem. ’87-ben, egy havas januári estén, a Lenin ligeti zeneiskola tanári szobájában dőlt el, hogy mégsem jogi pályára megyek, bár az egyetemre felvettek. Azon az estén a tanár úr lelkemre kötötte, hogy mielőtt hazamegyek, hallgassak meg egy lemezt. A korongon Schubert Téli utazását Dietrich Fischer-Dieskau énekelte, s akkor megfordult velem a világ. Elkezdtem összhangzattant és szolfézst habzsolni, zongorázni – és pontosan tíz évvel később, Schubert 200. születésnapján ezzel, a dalirodalom talán legnehezebb ciklusával diplomáztam. Az opera szakon Posa márkit és Belcorét alakítottam, énekeltem a teljes Don Giovannit és még vagy húsz kisebb-nagyobb szerepet. Ám a ragyogó pályát nemcsak a szerteágazó érdeklődés tette lehetetlenné, hanem az is, hogy nem voltam ragyogó tehetség. Cyranóként szívesen mondom ezt, mert összes későbbi lehetőségem az önismeretből fakad.

– A Fidelio-sztorid azt mutatja, hogy az opera élvezetéhez azért kell valamiféle előképzettség.

– Nyilván nem ártalmas a zenetanulás, vagy a szüzsék átolvasása, de a krimiket sem csak nyomozók nézik. A zenének – sajnos, még az értéktelen bóvlinak is – egyfajta érzéki hatalma van, nem véletlenül minősítette Tolsztoj a legnagyobb kerítőnek. Bizonyára egy harmadfokú függvény is lehet szép, de a zene az előélettel nem rendelkező operanézőt és hallgatót is „leteríti”, zsigeri dolgokat mozgat meg bennünk. Azokból is lehet operabarát vagy balett kedvelő, akiknek az életéből kimaradt a zenetanulás, és nem ismerik a szerzőket, műveket. Ezt egy csonka családból jövő elsőgenerációs vidéki értelmiséginek talán elhiszik. Az alapokkal tisztában lenni könnyű, ahhoz viszont jóval több idő és energia befektetés kell, hogy mélyebbre is eljussunk és Strauss, Wagner, vagy akár Berg zsenijét értékelni tudjuk.

– És hol állunk a nemzetközi vonalon? Akár anyagi, akár szemléletbeli szempontból?

– A magyar közönség konzervatívabb, mint a német, nálunk még vannak díszletek, és próbáljuk valamilyen, az eredeti történettel korreláló idősíkban elhelyezni a történetet, de van modern előadásunk is.

Ugyanakkor külföldiek számára vicces lehet a magyar helyár. Zürichben 238 svájci frank volt a belépő, nálunk a legdrágább hely – ez ahol most ülünk – időnként 16 000 Ft, tehát a másik helyár harmada is megvan... A Bolygó hollandit láttam itt, aztán Zürichben is. Talán 5% minőségi különbség volt a svájci javára, ahol azonban a miénknél kevesebb előadásszámot finanszíroznak ötször több pénzből. Ki-ki a maga posztján nagy szakmai tudással és odaadással ellensúlyozza azt, hogy egy történelmileg sokkal szegényebb országban élünk. Miközben tudomásul kell venni, hogy nem lehet ugyanazt a minőséget hosszan hozni úgy, hogy valaki másodállásban tanít, hogy pénzt keressen, vagy nincs bejárónője, mint a nyugati kollégájának. Mindez a napi gyakorlás rovására megy. Így nem kerülünk az európai élvonalba. A józan cél most az, hogy a párizsi Opera költségeinek egy hatodáról hozzuk fel magunkat az egyötödére és beruházzunk a jövőbe: létesítményekkel, hangszerparkkal, ifjúsági előadásokkal, épület felújításokkal.

– És mikor jut időd éneklésre? A kocsiban? A zuhany alatt?

– Félévente egyszer-egyszer elfogadok felkérést, a kedvenc német dalciklusaimat mindig szívesen éneklem.

Kifelé is rohanunk, mert mind a ketten késésben vagyunk. De mielőtt a páholy előtti faládát magunk mögött hagynánk, és a főigazgató úr végigszáguldaná a mai „táncrendet”, visszahív, és csibészes mosollyal megkérdezi: „Te, tudod, miért vannak itt ezek a ládák? Ebben tartották a kardjukat a király testőrei, amíg beültek az előadásra.”