A medve nem játék, de…

Medvés emlékek

Amikor gimnazistaként (erdélyi szóhasználatban: licisként) a Szent Anna-tóhoz mentünk sátorozni, tudtuk, hogy a medvék jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, ezért az erdőben sétálva a megszokottnál kissé hangosabban beszélgettünk, fütyörésztünk vagy énekeltünk. Hangosan ugyan, de tisztelettel jeleztük az erdő állatainak, hogy mi is ott vagyunk. Azt is tudtuk, hogy bár sátrainkat a kijelölt, drótkerítéssel elzárt részen húztuk fel, az élelmet éjszakára nem tartjuk magunk mellett, hanem felkötjük egy-egy távolabbi fa magasabb ágára.

Este sokáig hagytuk égni a tüzet, és ha esetleg éjjel meglátogatott a medve, akkor csendben hallgatóztunk, amíg falatozott, ha mégis talált valami ételmaradékot, majd békésen elballagott.

Nem kezdtünk el össze-vissza kiabálni vagy ugrálni, és eszünkbe sem jutott fotózni (nem is volt mivel). Ha pedig nappal találkoztunk vele, lassan és halkan kitértünk az útjából. Mindezekről az elemi szabályokról mostanság sokat hallani, de akkor, tizenévesen számunkra egyértelmű és természetes volt, hogy így viselkedünk – akkor is, ha felnőtt kíséret nélkül kirándulunk.

Tudtuk, mert megtanítottak rá a szüleink, nagyszüleink: az erdő az állatok otthona, mi csak vendégek vagyunk benne.

Természetesen már akkor – a kilencvenes évek elején – is lehetett időnként hallani történeteket a Tusnádra beszoktatott, vagy a székelyföldi falvak szélső házainak udvaraiba belátogató medvékről, de mivel ezek ritka esetek voltak, nem lettek belőlük „ügyek". Egészen a legutóbbi időkig. (Akit érdekel a jelenlegi romániai medve- és vele kapcsolatos jogi és politikai helyzet, olvassa Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró beszámolóit, például ITT és ITT.)

Ima a medvékért

Tavaly nyári erdélyi látogatásunkkor otthoni barátaink alaposan felkészítettek: ha medvét akarunk látni a Szent Anna-tónál, akkor délután 4 óra körül legyünk ott. De mi nem akartunk medvét látni, ezért 3 óra körül eljöttünk a helyszínről. (Ennek nem a medve volt az egyetlen oka, hanem a helyszín – gyermekkorom kedvenc kirándulóhelye – emlékeimhez képest erőteljesen megváltozott hangulata – de ez egy másik történet…). Nem a félelem hajtott el minket onnan, egyszerűen nem akartuk látni a kukázáshoz szoktatott, hangos kurjongatásokkal és folyamatos fotózással kísért szerencsétlen állatokat.

Nem akartuk látni az erdők méltóságteljes és tiszteletremélő vadállatát e lealázott, szó szerint beetetett celeb szerepében.

(Idén már el sem mentünk a tóhoz, de most sem elsősorban a medvék miatt, hanem azért, mert immár hatóságilag tilos fürödni ott, ahol negyven éve minden nyáron legalább egyszer nagyot úsztam – de ez is egy másik történet…)

Sűrűn imádkoztam azért, hogy erdélyi utunk alatt semmilyen körülmények között ne fussunk össze medvével. Aggódtam, vajon a „tanultaknak” megfelelően, nyugodtan tudok-e reagálni, ha gyermekeim mellettem vannak. Nem akartam letesztelni. Éppen úgy, ahogy egy anyamedve sem akar velünk, emberekkel találkozni. Imáim meghallgatásra találtak: nem láttunk véletlenül egyet sem, pedig nemcsak a „népszerű” székelyföldi helyeken (például Zetelakán és Tusnádon), hanem a másik kedvenc üdülővárosuk, Sinaja közelében is kirándultunk.

Mégis láttunk medvét. Nem egyet, nem kettőt, hanem hatot. Három hatalmas nőstényt és három kis bocsot. Sosem fogom elfelejteni őket.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Medvelesen – a készülődés

A Zetevár Panzió egyik „közvetített szolgáltatása” a Babos Zsolt vadőr által szervezett medveles. Ahogy megérkezünk, gyermekeim izgatottan nyaggatnak, hogy menjünk, de én ellenállok – pont ugyanazért, amiért a Szent Anna tóhoz szoktatott medvéket sem akartam látni. Házigazdánkkal beszélgetve viszont kiderül, hogy itt azért másról van szó. Nem a természetes táplálékuktól és életterüktől természetellenes és méltatlan módon elcsábított, celeb létre szoktatott medvékről.

Mint megtudtuk, Zsolt és társai hat éve minden egyes nap kijárnak ugyanarra az (emberi segítséggel látványosan kialakított, mégis természetesnek ható) tisztásra, amely az erdő mélyén van, és viszonylag kis mennyiségű, legfeljebb fél vödörnyi „finomsággal” – főleg kukorica és napraforgómag, némi idénygyümölcs és egy-két szem szaloncukor – odaszoktatják a környék medvéit. A tisztás szélén van a les: egy ház nagy, kívülről átlátszatlan ablakokkal, onnan lehet figyelni a csemegéző állatokat. Összesen körülbelül harminc-negyven medvét etetnek így.

Van, amikor akár tíz is odalátogat a leshez, és van, amikor csak egy-kettő, de állítólag hoppon még nem maradt medvét látni akaró „vendég”.

És állítólag olyan sem, aki megbánta volna, hogy befizette a nem kis összeget a medvenézésért.

Gyermekeim nyaggatásának engedve végül bejelentkezünk a programra, és izgatottan várjuk az estét, amikor végre találkozunk Babos Zsolttal és aznapi kísérőjével, Imrével. (Fiaim egész nap medvés sztorikkal riogatták a kishúgukat és magukat.) Zsolt tagbaszakadt, erdészruhás vadőr, pont olyan, ahogy elképzeltük. Marcona, sőt kifejezetten morcos. Gyerekeim kissé ijedt arccal, csendben figyelik, én pedig elgondolkodom: ezzel az emberrel együtt kellene eltöltenünk két-három órát, jó sok pénzért?!...  

A medvelesre váró társaság tizenöt-húsz fős, hamarosan nekiindulunk az erdőnek a két autóval. Hepehupás erdei utakon döcögünk felfele, majd pár perc múlva megállunk, kiszállunk, és akkor végre jön a bemutatkozás. És a bocsánatkérés. Zsolt elmondja, hogy valaki indulás előtt nagyon felbosszantotta, de már megnyugodott, és elnézést kér a korábbi rosszkedvéért. Majd szinte kedvesen emlékeztet arra, hova és miért megyünk, hogyan kell viselkedni az erdőben és majd fent a lesen.

A marcona ember vonásai egyre lágyabbak, ahogy az erdőről és a medvékről beszél, majd hirtelen egészen izgatottá válik és teljesen elérzékenyül, mint egy gyermek.

Egyik ámulatból a másikba esem, de aztán lassan minden világos lesz: ez az ember nemcsak szereti az állatokat, hanem rajong értük. Túlfűtött érzelmei annak köszönhetők, hogy kiderült: tegnap először hozta ki a tisztásra három kis bocsát a Lóhere nevű anyamedve, de ő még nem látta őket, mert épp nem ő kísérte a csoportot. Ma azért ők kísérnek minket Imrével, hogy végre láthassák. Nincs időm azon gondolkodni, hogy ezt az embert a medvék vagy a vendégei érdeklik jobban, mert indulunk tovább.

A nagy találkozás

Mivel középső gyermekünk egy reggeli darázscsípéstől csak bicegve tud járni, Zsolt megengedi, hogy az autóban maradjunk, és Imrével együtt menjünk fel a leshez. Így az ígért „szolgáltatáson” túl (vagyis még azelőtt) végignézhetjük, ahogy Imre gondosan kiszórja a magvakat, felaggatja egy madzagra a szaloncukrokat, és akkurátusan megtisztítja az ablakot, amin majd bámulni fogjuk az állatokat. Itt már csendben kell lenni, hiszen nagy valószínűséggel a medvék már egészen közel vannak hozzánk.

Közben megilletődött csendben megérkezik a csapat másik fele, és a nagyobbik fiunk fojtott izgatottsággal meséli, hogy ők már látták az egyik medvét, amint a tisztás fele ballagott a les mögött. Az ébredező félelmet elnyomja az öröm: ezek szerint mi sem maradunk medve nélkül. Zsolt leülteti az egyre izgatottabb „közönséget”, Imre pedig elindul az autóval visszafele. A hangos motorindítás nem véletlen – magyarázza Zsolt. Mivel nem tudnak mindig pontosan ugyanakkor ideérni, nem az időhöz, hanem az induló autó zajához szoktatták a medvéket.

Amint az autó elindul, a fák közül kilép egy hatalmas fekete medve.

„Őt láttuk az előbb, pár méterre az ösvénytől, a les mögött” – suttogja a férjem. Most is csak pár méterre van tőlünk, csak egy üvegfal választ el tőle. Komótosan eszegetni kezdi a kukoricaszemeket. Zsolt suttogva magyaráz: a medve egyenként eszi meg a magvakat, gyümölcsöket, nem kapdossa fel őket, mint például a tyúkok, hogy ne fájduljon meg a gyomra. A gyümölcs a kedvenc, azt kiszemezgeti először, aztán jöhet a többi. Fél órán át áhítattal bámuljuk a majszoló medvét, és közben hallgatjuk Zsoltot, ahogy fojtott hangon mesél róluk: hányan vannak, melyikük hány éves és milyen nevet adtak nekik, mik a szokásaik. Ha jól emlékszem, ez az első, szinte fekete medve 15 éves és Idegesnek hívják. (Nem látszik rajta, de nem is szeretném látni.)

Gyermekeim mocorgásából sejtem, hogy lassan megunják a „műsort”, de akkor a medve egyre többször emeli fel a fejét ugyanabba az irányba. „Hall valamit, valószínűleg egy másik medve közeledik” – suttogja Zsolt, és valóban: megjelenik egy átlagosnál világosabb, az előzőnél jóval fiatalabb – mint megtudjuk, nyolcéves – medve. Ő is komótosan halad egyik magokkal megszórt helyről a másikra, néha rápillant a másik medvére, de tisztes távolságban marad tőle. „Nagyon ritkán szoktak verekedni, tudják, hogy mindkettejük számára elég itt a csemege – szólal meg Imre. – Tudják, hogy itt biztonságban vannak” – magyarázza. A fiatalabb medve észreveszi a fára felaggatott szaloncukrot, felágaskodik és leszedi. Húsz szempár figyeli, ahogy a hatalmas állat két lábra állva még hatalmasabbá válik. A medve nem éri el a másik szaloncukrot, így továbbmegy, és folytatja a szemezgetést. Nemsokára odaér az első medve, és leszedi a magasabban függő szaloncukrot. A két lábra álló óriási fekete medve látványa még az előzőnél is lenyűgözőbb. A szó újra megakad, még fotózni is elfelejtünk. Aztán megint folytatódik az eszegetés, amikor a medvék megint egyre sűrűbben néznek fel ugyanabba az irányba.

És akkor – az izgatott vadőr és az ötéves kislányom egyszerre kiáltanak fel, szerencsére mindketten halkan – megérkezik a várva várt anyamedve a három kis boccsal.

 

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Anyák egymás között

A kezek és a telefonok az eddigieknél is vadabbul „dolgoznak”. Szerencsére Zsolt észnél van, és bár ő is egyszerre nyúl a látcsőért és a fényképezőgépért, folyamatosan figyelmeztet, hogy továbbra is nagyon csendben és óvatosan beszéljünk, mozogjunk, fényképezzünk.

Az én telefonom épp lemerül, így örömmel adom át férjemnek a fotózás lehetőségét, és végre szabadon nézem a medveanyát és a három bocsot. Azonnal erős, ösztönös rokonszenvet érzek irántuk. A kicsik pont olyanok, mint a gyermekeim mesekönyvében: kerek fülek, vidám pofák, bolondos, fűszálak után kapkodó mancsok. Az élelem őket nem annyira érdekli, figyelmüket jobban lekötik a fűszálak és a tisztáson átrepülő galambok. Egymással birkóznak, fel-felmásznak farönkre, kőre. Az idegen medvékhez ők sem közelítenek.

Az anyamedve pont olyan, mint én a gyermekeim születése után fél évvel: jóval soványabb és nyúzottabb, mint a másik két, ugyancsak nőstény medve.

Bár láthatóan elég éhes, minden egyes kukoricaszem felnyalása után feszülten körbenéz, feltérképezi őket és az egész tisztást. Figyeli a többi medvét és minden más neszt. Körülbelül másodpercenként.

 Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Együttérzően mosolygok, ahogy a vadőr hangosan sajnálni kezdi Lóherét, hogy milyen sovány, de majdnem felnevetek, amikor nagyon komoly arccal magyarázni kezdi: gondoljunk bele, milyen feszültséggel telik ennek az anyamedvének élete, szegény alig tud nyugodtan enni, állandóan a kicsiket és az erdőt kell figyelnie még itt is, ahol egyébként láthatóan biztonságban érzi magát, különben nem hozta volna ide a bocsait. Csak annyit tudok kinyögni: nekem nem kell belegondolni, én pontosan tudom, milyen érzés ez.

Elképedt arcáról leolvasom: eddig eszébe sem jutott, hogy ez az anyai ösztön a nőknél is pontosan így működik. Aztán leesik a tantusz, és elmosolyodik. Neki még nincs gyermeke, gondolom.

Ekkor már én is nevetek, és hirtelen olyan vidám és laza leszek, hogy amikor Zsolt 9 óra körül kinyitja az ajtót – menjünk, mert ránk sötétedik, és hagyjuk, hogy az ajtónyitásra szétrebbenő medvék a tisztásra visszaszivárogva nyugodtan megegyék a maradékot – szinte anyatársi érzésekkel fantáziálok arról, hogy milyen lenne, ha most összefutnék Lóherével. Azt mondanám neki: nem bánthatsz minket, hiszen tudod, milyen az, ha neked is három gyermeked van. És közben mosolyogva hallgatom gyermekeimet, amint Zsoltnak neveket javasolnak a kisbocsok számára. Jövőre visszajövünk, és akkor megtudjuk, hogy melyik név nyerte el a tetszését.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A jókedvem még akkor is tart, amikor az autóban hazafele Imre elmagyarázza, hogy szerinte miért portyázik annyi medve Székelyföldön: nemcsak az eddig hallott emberi beavatkozások miatt, mint a szisztematikusan és nagy mennyiségben begyűjtött erdei gyümölcsök vagy a városi kukákhoz turisztikai céllal beszoktatott medvék, hanem valami egész más okból is. Elmeséli, hogy Brassó közelében van egy óriási csirkefarm. Ott egyrészt kidobálják az erdő mellé a csirkefejeket és belsőségeket, másrészt ugyanezzel etetik a kiskorukban elfogott, majd később Székelyföldön elengedett, úgymond „visszavadított” medvéket, akik a természetbe kerülve nem tudják, hogy gyümölcsön is élhetnének, csak a csirkefejet ismerik, és ezt keresik a falu szélén is… Ez a megdöbbentő, de nem hihetetlen történet sokáig elkísér, ahogy a mindenféle gyanús külföldi járművek és a tiltás ellenére megadott kilövési engedélyekről szóló történetek is.

A három kisbocs és az anyamedve képe mégis erősebb, s így tovább tart. Ezt viszem haza magammal – a szeméttel és csirkefejjel etetett, ösztöneikkel szembefordított és indokkal vagy indok nélkül, engedéllyel vagy tilosban kilőtt állatok helyett.

Mozgóképen is megnézhetitek a medvecsaládot itt>>