A férfi, aki sokat tudott – Chesterton, Don Matteo ötletgazdája

Midőn ennek a rovatnak az egyes darabjait írtam nagy pálfordulásokról és valószínűtlen megtérésekről, számtalanszor ütköztem a névbe: Gilbert K. Chesterton. Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem is olyan nagyon régen még egy-két szellemes aforizmán kívül nem sokat olvastam tőle. Még egy Brown atya-történetet sem, és noha már jó ideje beszereztem a könyvespolcomra Az ember, aki csütörtök volt című könyvét, az sokáig ott is maradt port fogni. De mentségemre legyen mondva, hogy noha a bölcsészkaron angol irodalmat (is) tanultam, a tananyagban egyetlen szó sem esett Chestertonról (bár lehet, hogy ez ma már nincs így). Nincs róla magyar nyelvű Wikipédia-szócikk sem, és meglepő módon a rendszerváltás előtt jóval több könyvét adták ki, mint azt követően (összesen kettőt, a Hagyományok és hazugságok, valamint a Brown atya ártatlansága címűt). Ma már nem is értem, hogy a nevén kívül jóformán semmit nem tudtam erről a hihetetlen nagy formátumú, elképesztően termékeny és felmérhetetlenül nagy hatású emberről.

„Ne tedd, Gilbert!”

De ki is volt az az ember, aki azt írta, hogy „A keresztény ideállal nem az a helyzet, hogy kipróbáltatott és könnyűnek találtatott, hanem nehéznek találtatott, ezért ki sem próbálták”? Nos, 1874. május 29-én született egy kényelmesen jómódú londoni családba. Szülei – Edward és Marie (Grosjean) Chesterton – mindketten anglikán vallásúak, ám inkább unitárius szertartásokra jártak (amikor jártak), és ide hordták három gyermeküket, őt, öccsét és húgukat, akit kisgyerekként elvesztettek. Ingatlanügynök édesapja külön tudta választani az üzletet és a magánéletet, számtalan hobbija volt, amelyekbe a gyerekeit is bevonta. Chesterton egy meleg, pezsgő szellemiségű családi közegben nevelkedett, jó iskolákba járt, az egyetemi diplomát nem tartotta fontosnak (a későbbi egyetemi professzori felkéréseket is rendre visszautasította), helyette művészeti képzésben részesült. Írni, rajzolni és vitatkozni (ő volt az iskolai Junior Vitakör elnöke) már egész fiatal kora óta nagyon szeretett, és rajzai, cikkei, versei, műkritikái szintén egészen zsenge korától kezdve jelentek meg. 1900-ban adták ki első és második saját könyvét is (utóbbit édesapja finanszírozásában). Igazán ismertté egy évvel később, az angol-búr háborúról írt zseniális cikkével vált, népszerűvé viszont nem ez tette: írásában ugyanis a búrok pártját fogta. Ezután vált belőle minden idők egyik legtermékenyebb írója.

Száz saját könyvet jegyez, másik kétszáznak a társszerzője volt, többszáz vers fűződik a nevéhez, öt színdarab, öt nagyregény és kétszáznál is több kisregény/novella – ideértve a már említett Brown atya-sorozatot és a Férfi, aki túl sokat tudott című krimit is, amiből a híres film is készült.

Chesterton elsősorban mégis újságírónak tartotta magát. Több mint 4000 esszét, tárcát, publicisztikát írt elsősorban a kor népszerű magazinjaiba, újságjaiba, mint az Illustrated London News vagy a Daily News, illetve G.K.’s Weekly címmel saját lapot is szerkesztett. 32 éves korára már igazi híresség volt, akit mindenhol felismertek. Ezt persze köszönhette nem mindennapi megjelenésének is: 194 cm-es magassága, 120 kg-os termete, oroszlánsörény-szerű haja, szőke harcsabajsza, széles karimájú nemezkalapja, sétapálcája és lobogó köpenye különleges jelenséggé tették.

Anglikánnak keresztelték, de gyerekkorában inkább az unitárius hitben nevelkedett. Ifjúkorában ezoterikus tanok iránt érdeklődött, de ez nem tartott sokáig, és 1901-ben, amikor házasságot kötött, már a keresztény tanítás talaján állt anélkül, hogy bármelyik egyházhoz is tartozott volna. A felesége, Frances Blogg viszont akkorra már anglikánból katolikussá lett, és ezzel megkezdődött Chesterton útja is a katolicizmus felé, 1922-ben lépett be hivatalosan is az egyházba. Az állandó vitapartner és barát G. B. Shaw ezt így kommentálta: „Ne tedd, Gilbert, most túl messzire mégy!” És hogy mégis miért tette?

Miért vagyok katolikus?

Chesterton életművének jelentős része erről az egy dologról szól, de van egy esszéje is 1926-ból, amelynek kifejezetten ez a címe: Miért vagyok katolikus. Ebből idézünk: „Azért nehéz elmagyarázni, hogy ’miért vagyok katolikus’, mert felsorolhatnék tízezer okot is, amelyek mind egyetlen okra vezethetők vissza: a katolicizmus igaz. Minden rendelkezésemre álló felületet megtölthetnék olyan mondatokkal, amelyek úgy kezdődnek, hogy ’Ez az egyetlen, dolog, ami…’ Mint például (1) Ez az egyetlen dolog, ami valóban megakadályozza, hogy a bűn titokban maradjon. (2) Ez az egyetlen dolog, amelyben a felsőbbség nem lehet felsőbbséges, azaz arrogáns. (3) Ez az egyetlen dolog, ami felszabadítja az embert annak a megalázó rabszolgaságából, hogy saját kora gyermeke legyen. (4) Ez az egyetlen dolog, amelyik úgy beszél, mintha maga lenne az igazság; mintha valódi üzenetközvetítő lenne, aki nem hajlandó belepiszkálni az igazi üzenetbe. (5) Ez a kereszténységnek az egyetlen olyan fajtája, amelyik minden típusú embert magába foglal; még a tiszteletre méltó embert is. (6) Ez az egyetlen grandiózus próbálkozás arra, hogy belülről változtassák meg a világot: akaratokon és nem törvényeken keresztül; és így tovább.

De megközelíthetem a kérdést személyes oldalról is, és leírhatom az én személyes megtérésemet is; csakhogy az a sanda gyanúm, hogy ez a módszer az egész ügyet sokkal kisebbnek láttatná, mint amekkora valójában. Számos nálamnál sokkal jobb ember tért meg teljes őszinteséggel ennél sokkal gyatrább vallásokba. Úgyhogy itt most megkísérlem azt az egyetlen dolgot hangsúlyozni a katolikus egyházról, ami még a legtiszteletreméltóbb riválisáról sem mondható el. Röviden a katolikus egyházról elsősorban azt emelném ki, hogy katolikus (egyetemes – a szerk.). Azt próbálnám meg elmondani, hogy az egyház nem pusztán nálam nagyobb, hanem mindennél nagyobb a világon; azaz valójában nagyobb az egész világnál. Helyhiány miatt azonban most csak egyetlen funkciójára szorítkozom: az igazság őrzője.

Tízből kilenc esetben az, amit új eszméknek gondolunk, valójában régi tévedések. A katolikus egyház egyik legfőbb feladata, hogy megakadályozza, hogy az emberek elkövessék a régi tévedéseket, hogy újra és újra elkövessék őket mindörökké, ahogy ezt az emberek tenni szokták, amikor magukra vannak hagyva. … (Az egyház) dogmatikusan védi az emberiséget a legszörnyűbb ellenségeitől, a régi tévedések ősi, borzalmas és elemésztő szörnyetegeitől. Pláne most, amikor ezek a hamis ügyek nagyon friss és új színben tudják feltüntetni magukat főként egy új generáció számára.”

Chesterton szerint az egyház kétezer év alatt felhalmozott tapasztalata már csak emberi léptékkel mérve is páratlan. Nekünk, embereknek pedig elemi szükségünk van arra, hogy valami „egybetartsa a világ négy sarkát”, miközben a nagy társadalmi kísérleteinket folytatjuk.

„Ugyanis semmi sem valószínűbb ma annál, mint hogy a népképviseleti kormányok korrumpálódása nyomán a gazdagok teljes egészében elszabadulnak, és pogány gőggel tapossák szét az egyenlőség minden hagyományát. … Az intellektuális közeget biztonságossá kell tennünk a demokrácia számára. De a modern szellemi anarchia körülményei között sem ez, sem semmilyen más ideál nincs biztonságban. Ahogy a protestánsok nem számoltak azzal, amikor a papoktól elfordulva a Bibliát tették a középpontba, hogy a Bibliát is meg lehet kérdőjelezni, úgy a köztársaságpártiak sem gondoltak azzal, amikor a királyoktól a nép felé fordultak, hogy a népet is félre lehet vezetni.”

Profetikus szavak 1926-ból. Pláne, ha hozzátesszük, hogy írásai nagy részét vasútállomásokon várakozva írta, mert rendre lekéste a vonatait. Bár a felesége is és ő is nagyon szerette volna, mégsem született gyerekük, ezért Chesterton elvállalt minden meghívást, amit csak tudott, így lényegében állandóan úton volt – csak nem mindig tudta, hogy pontosan hova. Legendássá vált az a távirata, amit a feleségének küldött: „Market Harborough-ban vagyok, de hol kellene lennem?”

Sokakra hatott

A neves amerikai Chesterton-szakértő, Dale Ahlquist a következőképpen jellemzi: „Ez a szórakozott, túlméretes kertitörpe, aki szeretett a saját viccein nevetni, és születésnapi zsúrokon azzal szórakoztatta a gyerekeket, hogy zsemléket kapott el a szájával, ez a férfi írta Az örökkévaló ember című könyvet, amely keresztény hitre vezetett egy ifjú ateistát, akit úgy hívtak, hogy C. S. Lewis. Ő volt az az ember, aki megírta a Napoleon of Notting Hill (nincs még magyar fordítás, a szerk.) című regényt, amely arra késztette Michael Collinst, hogy az ír függetlenségi mozgalom élére álljon. És ő volt az az ember, aki azt az esszét írta az Illustrated London News-ba, amely inspirációul szolgált Mohandas Gandhinak, hogy mozgalmat indítson a brit gyarmati uralom felszámolására Indiában.”

Sőt, a modern kereszténydemokrácia is sokat köszönhet(ne) Chestertonnak: ő, az öccse, Cecil és a barátjuk, Hilaire Belloc ugyanis élharcosai voltak a disztribútizmus nevű (szintén nem lelhető fel magyar nyelven még a Wikipédián sem) katolikus politikai gondolatnak. Ez szemben állva mind a kapitalizmussal, mind a szocializmussal, egy harmadik utat hirdetett meg főként XIII. Leó pápa 1891-es Rerum Novarum enciklikájára alapozva. A disztributisták hisznek a magántulajdonban, minél több embert szeretnének tulajdonossá tenni, hisznek a családi vállalkozásokban, a gyárakat és üzemeket dolgozói tulajdonba adnák, a céhekhez hasonló iparkamarákat állítanának fel, átalakítanák a bankok mai, kamatot szedő és abból profitra szert tevő rendszerét, a hatalomelosztásban a szubszidiaritás elvét követik, és így tovább, több olyan elem is van, ami egy kereszténydemokrata politikus szívét megdobogtatja.

Chestertont 1836-ban szívelégtelenség következtében hirtelen érte a halál. Ronald Knox atya, Chesterton barátja, maga is elismert krimiíró, a következőket mondta gyászbeszédében: „Egész generációnk annyira Chesterton hatása alatt nőtt fel, hogy már azt sem tudjuk, mikor gondolkodunk chestertoniasan.” Íme hát néhány példa:

A születésszabályozást támogató emberekről
„Az eufemizmusra való hajlandóságuk miatt ezeket az embereket könnyen szentimentálisnak nevezhetjük. Az általuk használt kifejezések mindig felpuhítottak és zsurnalisztikusak. Szabad szerelemről beszélnek akkor, amikor valójában valami teljesen mást értenek, amit pontosabb lenne szabad kéjvágynak nevezni. De mivel szentimentálisak, ezért úgy érzik, hogy kötelező vigyorogniuk és gügyögniük a „szeretet” szó hallatán. Kitartanak a ’születésszabályozás’ kifejezés mellett, pedig amit valójában szeretnének, az kevesebb születés és semmi szabályozás. Atomjaikra tudnánk szétszedni őket, ha mi is annyira illetlenek lennénk a szóhasználatunkban, amennyire amorálisak ők a következtetéseikben.”
Az élet egy másik bolygóról származik?
„Azt mondani, hogy az élet egy másik bolygóról származik, ugyanolyan, mintha azt mondanánk, hogy az a szellem, amelyik ebben a sírban tanyázik, egy másik sírból érkezett. Nem magyaráz meg semmit.”
A tabukról és a tabudöntögetésről
„A dolgok megreformálása – ami élesen különbözik a deformálásuktól – kapcsán létezik egy szimpla és közönséges szabály; egy szabály, amit talán paradoxonnak lehet nevezni. Tegyük fel, hogy létezik egy bizonyos intézmény vagy szabály, az egyszerűség kedvéért legyen ez egy kerítés vagy egy kapu, ami egy utat szel keresztül. A modernebb típusú reformer vidáman lép oda, és azt mondja: ’Nem látom ennek az értelmét, romboljuk le!’ Amire az intelligensebb típusú reformer a következőket feleli: ’Ha nem látod az értelmét, úgy természetesen nem fogom hagyni, hogy lerombold. Menj el és gondolkodj! Aztán, amikor visszajössz, és azt mondod, hogy már látod az értelmét, akkor esetleg megengedem, hogy lerombold.” (John F. Kennedy elnök naplójában találtak egy bejegyzést, amelyben Chestertonnak tulajdonítja a következő idézetet: „Sose bonts le egy kerítést addig, amíg nem tudod, miért állították fel.”)
A toleranciáról
„A legfőbb hiba, amit ilyenkor elkövetünk, hogy nem vagyunk tisztában vagy nem is érdekel minket a hitvallás, amiből egyes emberek jó vagy rossz szokásai természetes módon fakadnak. Sokat szónokolunk arról, hogy tisztelnünk kell más emberek meggyőződését. De ahhoz, hogy tisztelni tudjunk egy másik vallást, azt vallásként is kell kezelni: érdeklődni a tanítása felől és a tanítás következményei felől. A modern tolerancia süketebb, mint az intolerancia. A régi vallási hatóságok legalább megnevezték az eretnekséget, mielőtt elítélték volna, és elolvasták a könyveket, mielőtt elégették volna. De mi ma azt mondjuk egy mormonnak vagy egy muzulmánnak: „Sose törődj a vallásoddal, jer’ a keblemre!” Mire ő teljesen természetesen azt fogja felelni, hogy „Hát már hogyne törődnék a vallásommal, és ajánlom, hogy te meg légy óvatos!”
Ugyancsak a toleranciáról:
„A modern tolerancia diktatúra. Diktatúra, mert hallgatásra kényszerít.”
A bigottságról
„A bigottságot nagy vonalakban úgy lehetne meghatározni, hogy azoknak az embereknek a haragja, akiknek nincs saját véleményük.”
A hagyományról
„A hagyomány ápolásával szavazati jogot adunk a legnehezebben megragadható társadalmi osztálynak: az elődeinknek. Ez a holtak demokráciája.”
Amatőrizmusról és profizmusról
„Ha valamit érdemes csinálni, akkor azt még rosszul is érdemes csinálni.”
Hitről és hiszékenységről
„Amikor valaki felhagy a hittel Istenben, akkor nem semmiben fog hinni, hanem bármiben.”
Az angyalokról
„Az angyalok azért repülnek, mert könnyedén veszik magukat.”

Noha fajsúlyos ember volt testben és lélekben, Chesterton is könnyedén vette magát, úgyhogy sokan egészen biztosak benne, hogy mostanság már az angyalokat szórakoztatja vicceivel.