A 93 éves Erzsike néni mindenre hálával gondol: „Az életemben sok probléma volt, de ezen nem rágódom soha”

Erzsike néni, Kovács Józsefné Egerben, a Nyugdíjasházban él. A lakás aprócska, mint ő; egy szoba fürdőszobával és folyosószerű főzőfülkével. De a kis térben ott él vele az alföldi falu, a budai pamutgyár, a győri tanárképző és a pedagóguspálya állomásai. Négy testvére, gyermekei, unokái és a sok diák, akiket nemcsak a matematikára, hanem az életre is nevelt. A 93 éves lábak kissé rogyadoznak, de a bot segítségével Erzsike néni igyekszik fürgén mozogni. Nem unatkozik; ritkán kijár a városba, látogatja a családja, olvas, kézimunkázik és a házból két barátnőjével összejár Scrabble-t játszani. Lelkiismeret-furdalásom is van, hiszen miattam mondja vissza a mai társaspartit. Úgy elröppen két óra az emlékek felidézésével, hogy magunk is meglepődünk.

Erzsike néni
Erzsike néni

Kicsi volt, de erős

Kovács Józsefné, Erzsike néni 1929-ben született, szülei első gyermekeként. A Tisza közelében, 13 kilométerre a várostól, egy száz házból álló falucskában nőtt fel. A szolgálati lakást, amit kaptak, maguk meszelték és tartották rendben. A kis Erzsike testvéreire vigyázott, és korán hozzászokott a munkához. Napszámos édesapjához ragaszkodva hamarabb megtanulta a kinti munkákat, mint a főzést. Télen azonban pihenésre, közösségi élményre is jutott idő.

„Ahol laktunk, volt egy kis könyvtár. A meséskönyvet kihoztuk, édesanyám felült a kemence padkájára, és olvasta a mesét. Amikor már én is tudtam olvasni, átvettem. Egy bábaasszony megmutatta a kézimunkázást, megtanultam varrni és horgolni. Apu eljárt a falukör termébe, kártyázni a férfiakkal. Így volt ez a téli estéken.”

Erzsike néni a mai napig horgol terítőket, díszeket. Karácsonyra ajándékokká formálja a fonalait, és a karácsonyfája is a keze munkáját viseli. A terítőit a beépített szekrényben tartja. Óvatosan leemeli a polcról a dobozkát, hogy megcsodáljam az alkotásait. Még meg is kínál, hogy válasszak magamnak, miközben folytatja az emlékezést.

„Gyerekkoromban libapásztorkodtam. Először otthon, utána rokonoknál is. Úgy betanítottam a libákat, hogy mondták is, nekem kéne mindenki libáját őrizni. Volt vagy húsz darab. Reggel korán kihajtottam őket, utána visszatereltem, délután 4 órakor pedig megint ki. Ez volt a libapásztor feladata.

Mindig éneklős voltam, danolva jöttem haza. Meg is jegyezték a falubeliek: »na, jön már a Bözsi a libákkal, hallani a hangját«!

Vagy elöl mentem, vagy utánuk ballagtam, ők meg szép sorban haladtak. Amikor tehenünk volt, azt is vittem legelni reggel és este. 11 éves koromtól jártam apukámmal a határba, hogy ne legyen egyedül. Volt egy százholdas tanyarész, egy törökszentmiklósi gazdáé, arra a területre mentünk borsót szedni, aszatolni tanítás után. Fizettek érte. Apukám az egyik tanyán volt részesarató; minden tizedik kereszt őt illette meg, és kapott hozzá kapálnivalót, kukoricát, répát. 13 évesen már kapáltam, de a répaegyelés, az kutya volt!” – nevet nagyot. „Nem szerettem, de csinálni kellett. Utána Szolnokra vitték a répát a cukorgyárba. Markot is szedtem aratáskor, és dolgoztam cséplőgép mellett. Mi, lányok intéztük a töreket. Kicsi voltam, de erős, bírtam a munkát, mert hozzá voltam szoktatva. 1945 után édesapám is kapott öt hold földet, lett lova, kocsija, de később jött a téesz, be kellett lépni.”

Ma is érzi, mennyire szerették

Erzsike néni elemista korában arról álmodozott, hogy tanító lesz. Az igazgató megbeszélte a szüleivel, hogy megoldja a továbbtanulását. 1943-44-ben azonban háborús időket éltek, s bár a félreeső falu nem érzékelte a harcokat, a két tanerős elemi népiskola vezetőjét behívták a frontra, és elesett a háborúban. Akkor úgy tűnt, a pedagóguspálya végleg csak álom marad. 20 éves korában vitte el a nagynénje a négy testvére mellől Budára.

Egy francia–magyar pamutgyárban tanult fonónőnek, és kezdetben három műszakban dolgozott. Közben megtudta, hogy az egész ország területén pedagógusokat keresnek, és jelentkezett.

Győrben, bentlakásos iskolában végezte el a két évet, de a vágyott történelem–földrajz helyett a matematika–fizikát tanulta, mert ez maradt, nem lehetett válogatni. Délelőttönként zajlott az oktatás, a délutánt pedig a helyi gimnáziumban töltötték. A 3. év iskolai gyakorlat volt, ezt követte a vizsga. Közben Erzsike néni férjhez ment, és az első évben meg is született a kislányuk. A férje még katona volt, a leszerelése után pedig a rendőrségre jelentkezett.

„Korábban a tanárt oda rakták, ahová kellett, függetlenül a családtól. A férjem Pesten szolgált, engem pedig Bugyira helyeztek. Egy szoba-konyhás házat kaptunk, kívülről kellett a padlásra felmenni. Nem nézett ki jól, de a férjemmel összefogtunk, csináltunk sarat, megtapasztottuk, lemeszeltük. Olyan volt, hogy csuda! Velünk szemben egy kovácsműhely állt, oda szokott át a kislányom. Sokszor rájuk bíztam, ha este értekezletre kellett mennem. Elaltattam, és ők ránéztek. Visszatérve a gyakorlatra, július 9-én vizsgáztam, és a fiam pár nappal később, koraszülöttként, 7 hónapra született. Kórházba került, mert nem volt szopási ingere. A kislányomat elvittük a szüleimhez a faluba, ott a tőle öt évvel idősebb öcsémmel jól elvoltak. Én pedig kézzel fejtem a tejet, vittem öt hétig a kórházba, amíg ki nem adták a fiamat. A férjem közben Egerbe került. Tavasszal elhelyezték, én meg ott maradtam egyedül a két gyerekkel. A községben májustól novemberig nem volt bölcsőde, a postás néni 16 éves lánya vállalta el a gyerekeket, amíg tanítottam. Végül Pest megye kiadott, Heves megye elvállalt, és nyáron kereshettünk nekem új iskolát, közel a férjemhez. Ahol matekot lehetett tanítani, ott lakás nem volt. Ahol lakás volt, ott nem kellett matektanár. Anyósomék akkor felajánlották, hogy költözzünk hozzájuk. Hét kilométerre, Kálban kaptam állást, oda jártam át fél 7-kor busszal vagy ritkán vonattal. Amikor jött a front, gyalog közlekedtem. Vettünk egy gumicsizmát, úgy mentem a hóban. 1957-től kerültem Erdőtelekre, és nyugdíjig ott tanítottam. Még most is érzem, mennyire szeretett a falu.”

Kép
Erzsike néni
Erzsike néni

A Ratkó-korszakban olyan év is volt, amikor 50 gyerek járt egy osztályba. Erzsike néni tanított nekik matekot, fizikát, éjszaka pedig javította a dolgozatokat. Bármilyen programot, műsort szívesen vállalt. Ha tanítvánnyal kellett foglalkozni, ingyen tette. „Nálam nem volt olyan, hogy valamit ne szerettem volna, vagy ne lett volna kedvem hozzá” – vallja. „Azt mondták, hogy jó természetem van.

És mindig rend volt nálam, az iskolában is. Pedig kaptam olyan osztályt, akivel mások nem bírtak. Mindent sikerült veszekedés nélkül megoldanom, volt pálcám, de csak a táblát mutogattam vele.

Én kiálltam a gyerekekkel játszani, tőlük tanultam meg makaózni, utána meg panaszkodtak, hogy kár volt megtanítani, mert mindig nyertem” – nevet Erzsike néni.

A korral és a fájdalommal nem törődik

Büszke a fiára, aki egyetemet végzett, és még mindig több helyre hívják néptáncot oktatni. Jó a kapcsolata a menyével is, aki múzeumpedagógus. Két unokájáról több fénykép is van a falon, a beépített szekrény ajtaján pedig gyerekrajzok. Mindkét unokája bábszínházban dolgozik. Örül, hogy látogatja a családja, de nagy fájdalomként élte meg férje és lánya elvesztését. „A legkeservesebb az volt az életemben, amikor a lányom 32 évesen meghalt. Hároméves házas volt, és méhnyakrákot állapítottak meg nála. A mentőállomáson dolgozott, de nem tudtak rajta segíteni. Rá négy évre a férjem is elment. Sosem volt beteg, de vírusos influenzája lett. Pestre is mentünk orvoshoz, de még új vírus volt, ami a szívizmot támadta meg, nem tudták gyógyítani. Ha nem úgy adja a Jóisten, hogy meglegyen a kétéves unokám, nem tudom, mi lett volna. Ő volt a mentsváram. Amikor vele foglalkoztam, mindenről elfeledkeztem.”

Erzsike néni még mindig sokat olvas, szemüveg nélkül, és szeret rejtvényt fejteni. Lejár a Nyugdíjasház foglalkozásaira, és botjával a közeli boltba is elbotorkál. A nyugdíjasok Ki mit tudján 2. helyezést ért el szavalatával. „Általában nem foglalkozom sem a korommal, sem a fájdalommal. Amit lehet, megcsinálok.

Az életemben sok probléma volt, de ezen nem rágódom soha. Akkor hála Istennek átvészeltem, és kész.

Ősszel még táncoltam a nyugdíjasklubban. Gondoltam is, hogy most már én mondom magamnak: »Na, Bözsi, holnap ugyan fel bírsz-e kelni?«. Kicsit fájdogált, de nem csináltam belőle problémát. Látja, én mindig ilyen vagyok.”  

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti