PIC-i történet – Hat hét a koraszülött intenzíven | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

PIC-i történet – Hat hét a koraszülött intenzíven

2017.04.13.
Hirdetés

 

Képzeld el ezt: Gondtalan terhességed egyik békés éjszakáján, hónapokkal a kiírt időpont előtt, váratlanul folyni kezd a magzatvíz, és nemsokára a szülészeten találod magad. Hiába minden visszatartás, a baba megszületik, de fejletlen kis tüdejével nem lélegzik. Mobil inkubátorba teszik, mindenki pánikszerűen futkos, majd közlik veled, hogy csak a koraszülött intenzíven, más néven Perinatális Intenzív Centrumban, azaz a PIC-en tudnak neki segíteni.

2012-ben Patak Gyöngyvérrel is megtörtént, amire még rémálmaiban sem gondolt: iker fiaival két hónappal a kiírt időpont előtt a koraszülött osztályra került. Embert és családot próbáló hathetes időszakon mentek keresztül. Hogy a történet vége happy end lett, azt a Pécsi Koraszülött Intenzív, azaz a PIC orvosainak és ápolóinak köszönhetik. 

Ezért elhatározta, hogy anyák napjára egy jelentős összeggel, 1  MILLIÓ forinttal lepi meg a pécsi PIC-et. Ehhez kéri a MI segítségünket: letölthető könyvvéért cserébe 1500 forintot, amelyet mind a Pécsi Perinatális Intenzív Központot támogató “Beteg Újszülöttekért Alapítvány” kap meg, hogy megnövelhessék a koraszülött intenzívre került apróságok túlélési esélyeit. (Természetesen ennél kisebb vagy nagyobb összeget is örömmel elfogadnak!)
Az Alapítvány bankszámlaszáma: 11602008-00213800-02000006

További információk itt: http://patakgyongyver.hu/

Részlet Patak Gyöngyvér könyvéből:

 "...A kórházban ugyanis nem vártak jó hírek. Gergő súlya nagyon meredeken elindult felfelé, aminek mi először nagyon megörültünk. Andris súlya viszont stagnált, sőt esett. Mikor megkérdeztem, mi a baj Andrissal, kiderült, az ő súlyveszteségének örülni kell, a baj Gergővel van, aki – ki tudja az okát - újra feltelt vízzel, azért lett dundi. Vízhajtót kap, így megint „karcsú” lesz. Ráadásul ő még mindig nem akar magától lélegezni… És, hogy ne legyen egyszerű az élet, valami zörejt észleltek a szívében.
 
– Az egyik billentyű nem zárt rendesen – tudtam meg a doktor úrtól. – Szerencsére gyógyszeres kezeléssel helyrejött, nem kellett műteni.    

Miért, volt szó arról, hogy esetleg műteni kell?!    

Andris – Gergővel ellentétben – valóban nagyon vézna volt, 1600 gramm, combján lógott az eres, áttetsző, bársonypuha bőr, mint a kiskutyákon; a koponyájára, halántékára, tarkójára pedig ráfeszült, mint az éhezőkön. Persze meg sem közelítette a szemközti inkubátorban levő Lajos Brendonkát a maga 750 grammjával.    

Most, hogy kábé fél kiló különbség volt köztük, nem is hasonlítottak egymásra… Lehet, hogy nem is egypetéjűek…? Pedig legalább ennyi „poén” lehetne az egészben.

Sokat nézegettem őket, szerencsére időm volt bőven. A koraszülött intenzív inkubátoros szobáiban elvileg naponta kétszer tíz perc a látogatási idő, de valahogy én mindig legalább egy, néha másfél órát is ott töltöttem. A különleges bánásmódban biztosan a többi szülő is részesült volna, ha rajtam kívül lett volna még valaki, aki látogatja a babáját… Rendszerint én voltam az egyetlen anyuka, aki bent voltam, pedig teltházzal üzemelt az osztály. Szívszorító volt látni a valószerűtlenül pici, bedobozolt manókat, akik apró végtagjaikat remegtetve némán sírtak (a lélegeztető tubusok miatt ugyanis nem képződik hang), és nap mint nap, percről percre, egyedül, anya nélkül küzdöttek az életben maradásért. Jól szituált, első gyerekes szülők sem jöttek, legfeljebb látogatni nagyritkán, egy-egy adag pelenkautánpótlással. Pár szót gügyögtek az üvegfalon át, aztán elmentek. Felfoghatatlan. Nekem minden gondolatom a picik körül forgott. Nyitáskor az ajtóban vártam, mikor mehetek be hozzájuk, és maradtam, amíg finoman ki nem rúgtak.

Az első napok egyformán teltek: Névre szóló, hosszú ujjú fehér kórházi köpenyem a folyosói fogason várt. Az aznapi adag tejet hamar átadtam (kiderült, itt helyben is átveszik), és táskámba tettem a kapott üres üvegeket. Gyors, ám szakszerűen alapos kézfertőtlenítés után máris irány be a babákhoz! Az inkubátor tetején levő kis lukon át próbáltam beszélni hozzájuk mindenféle kedveset és lelkesítőt. És énekeltem – lélekemelő Selyemsárhajú Magyar Ilonát és ellazító kisdió-nagydiót. Meg meséltem a nagyokról. Ők meg úgy csináltak, mintha aludnának, de tudtam, hogy figyelnek, és veszik az adást.    

Ha épp nem hozzájuk beszéltem, akkor a nővérekkel trécseltem és nevetgéltem, miközben figyeltem, hogyan sürögnek-forognak. Egyetlen percre sem álltak meg. Napi 12 órában teszik a dolguk, mosolyogva. Szívvel-lélekkel, és közben profin. És fillérekért. Én ilyet még nem láttam sehol.    Az etetések időpontja fix. Van, akiket két, van, akiket három óránként kell etetni, egyénileg meghatározott, és naponta változó adagokkal. Az evéshez igazítva pelenkacsere, gyógyszerezés, csövezés, mérés, ágyneműcsere. És mindig bejelez valamelyik gép, csipog egy műszer, és akkor azonnal kell reagálni. De ugyanúgy ugranak a síró babákhoz is. Ha másra nincs is idő, egy jó szót, kis simogatást mindenki kap vigasztalásul. A két – két és fél kilós, kiságyban fekvő „óriásbébik” még cumit is, vagy egy kis tejcit, soron kívül, suttyomban – persze ölbe véve, szeretgetve. Folyamatosan meghatódom. Velem is kedves mindenki. Pedig ez is csak egy kórház…"

Gyerekszoba rovatunkból ajánljuk még