Pszükhé elrablása | Képmás Magazin
Kiemelt témáink

Pszükhé elrablása

2017.08.01.
Hirdetés
Klasszikus kép és klasszikus téma: Pszükhét, a halandó királylányt elrabolja Erósz, a szerelem istene. A téma rendkívül népszerű a képzőművészetben, festők és szobrászok tucatjai formáz­ták meg évszázadokon át.

 

Psycheabduct.jpg
W. A. Bouguereau: Pszükhé elrablása (1895). Forrás: Wikipédia.

 

Klasszikus kép és klasszikus téma: Pszükhét, a halandó királylányt elrabolja Erósz, a szerelem istene. A téma rendkívül népszerű a képzőművészetben, festők és szobrászok tucatjai formáz­ták meg évszázadokon át. Erószt bármelyik gyerek le tudná rajzolni – s bármelyik felnőtt felismeri. Pszükhé kevésbé ábrázolható és ismert figura, de pszichologizáló korunkban annál többet foglalkozunk azzal, amit jelképez: a pszichével. Történetük a II. századi író, Apuleius „Aranyszamár” című művében maradt ránk. A sztori Disney-vászonra érdemes: kalandos cselekmény, romantikus történet, happy end. Olyan történeteket inspirált, mint a Szépség és a Szörnyeteg vagy a magyar népmesék békakirálya. De van-e ennek a drámának a szerelemnél, áldozatnál és beteljesedésnél mélyebb, csak a mi korunk számára aktuális üzenete? Régen vagy most rabolták el jobban a pszichénket?

Ismerjük meg először a szereplőket! Erósz a szerelem és szexuális vágy istene a görög mitológiában, a rómaiak Amor vagy Cupido néven tisztelték. Szülei főistenek: a leggyakoribb változat szerint Aphrodité és Árész. Édesanyja tehát a szépség és szerelem istennője, édesapja pedig a háborúé. Míg Aphrodité a „nyerő” istennő (ld. a trójai háborút kirobbantó aranyalma történetét), Árészt apja, Zeusz főisten sem szerette, s a mai kor sem szíveli: eszményképünk a szelíd, dühöngésmentes férfi. Ha dühöng, azt kiszámítva és céllal teszi, érzelmeinek nem enged utat.

Az elutasított és mindenki kedvence, a tomboló harag és a hódító szépség nászából született tehát Erósz.

Nem volt ugyan főisten, de mint Daphné történetében láttuk, ereje még az olimposziak között második legerősebb Apollónt is néha meghátrálásra kényszerítette.

Pszükhé vele szemben halandó királylány, legkisebb húga két kevésbé szép és jó nővérének. Szépségét maga is, édesapja is veszélyesnek tartotta, s azzá is vált: felébresztette az emberek imádatát, s ezzel Aphrodité féltékenységét. Fiát, Erószt küldte, hogy ébresszen benne szerelmet „a föld legnyomorultabb férfija” iránt. Apollón meg is jósolta a királynak, hogy lányának csak úgy talál férjet, ha kiteszi egy hegyre, ahonnan elviszi „egy kegyetlen szárnyas isten, aki az egész világot leigázza”. Mindenki vérszomjas szörnyetegre gondolt, pedig a leigázó maga Erósz volt. Ám maga is hamar leigázottá vált: a szerelemisten egyből beleszeretett a királylány csodálatos szépségébe. Föld alatti palotájába vitte, ahol boldog házasságban éltek, ám egy szigorú feltétellel: Pszükhé sosem láthatta meg Erószt, csak sötétben lehettek együtt. Nővérei felbujtására és saját kíváncsisága miatt az ifjú asszony megszegte fogadalmát, s hosszú bonyodalmak és próbák után végül megmenekült kedvese által, megbékült féltékeny természetű anyósával, végül Zeusz az istenek közé emelte.

 

Nézzünk egy kicsit a történet mögötti jelképekre!

Az interneten közkézen forgó elemzések általában megállnak „a szerelem mindent legyőz” értelmezésnél, ami kétségtelenül igaz, de nem az egyetlen jelkép. Ma gyakran elfeledjük, ami a klasszikus vagy preraffaelita festők képeinek egyik leggyakoribb üzenete: a szerelem veszélyes! A festményeken a kis Cupidók nyilaitól védik magukat a szüzek, az érinthetetlen szerelem (szépség = Aphrodité) gyermeke már nagyon is testi, s ezzel veszélyes (nemi vágy = Erósz). Történetünkben a tiszta szerelembe és szépségbe ugyanis bezavar az istennő és Pszükhé nővéreinek féltékenysége, az emberek balga imádata, a főszereplő kíváncsisága, állhatatlansága. A szerelmet nagy, de romboló erőnek tartották eleink, az irodalomban számos szerelmes fizetett életével, Rómeó és Júliától a Mielőtt megismertelek Williamjéig.

A beteljesült és beteljesületlen szerelem irodalmi ábrázolására régen szellemi mozgalom, a romantika, ma pedig külön iparág alakult.

 sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy Aphrodité és Árész nélkül ma szinte egy kasszasikernek szánt film sem készül. A tiszta szerelmet ma is táplálják és népszerűsítik még olyan, művészi szempontból kétes értékű filmek is, mint az Alkonyat. A történet általában ott ér véget, ahol „a nagybetűs élet” elkezdődne: boldogan éltek, míg meg nem haltak… Nagyon kevés a formabontó regény vagy film, mint például az Ida regénye. Gárdonyi Géza ugyanis nemcsak a Münchenben élő magyar festő diaszpórát, a kereskedő és nemes mentalitását, a kor erkölcsi, társadalmi és gazdasági viszonyait ábrázolja lebilincselően, hanem regénye kiindulópontjául merőben szokatlan helyzetet és még szokatlanabb végkifejletet választ: a szerelem feléledését egy hideg fejjel, ismeretlenül kötött érdekházasságban.

C. S. Lewis tanmeséjében, a Csűrcsavar leveleiben a fődémon azt írja beosztott csábítójának: az alvilág egyik legnagyobb sikere, hogy a XIX–XX. századtól az emberek kizárólag a legtünékenyebb érzelemre próbálják építeni legtartósabb és -fontosabb kapcsolatukat: a házasságot. Erósz nyilainak második veszélye tehát, hogy nem élnek boldogan, míg meg nem halnak.

De valóban a válás és/vagy a patchwork család a pszichénkre leselkedő legnagyobb veszély? Véleményem szerint nem: inkább az igazi szerelem eltűnése vagy rossz megélése, a lelkiségtől elszakított testiség vagy virtuális élménypótlékai.

Piacisten korában s az ökonomizmus vallásában egyre kevésbé van helye az ingyenes, nem önzésre épülő érzéseknek, intézményeknek. Régen szerelmünkről hordtunk képet medálban vagy pénztárcánkban, ma selfie-gyűjteményünket hordjuk a zsebünkben, s töltjük a Facebookra. Én, én és én… De – Nagy László szavaival élve – ki viszi át a szerelmet a virtuális világon túlra? Erósz és Pszükhé gyermeke, a ma istenített Hédoné (=gyönyör) egyedül biztosan nem…

William-Adolphe Bouguereau (1825–1905) francia akadémista festő Pszükhé elrablását kétszer is megfestette, 1889-ben és 1895-ben (fent). A gyönyörű és tiszta halandó királylány, majd későbbi istennő esküvője, vagy az alvilágból felhozott szépség-szelence titkos felnyitása is gyakori téma a preraffaelita festményeken. Bouguereau (aki lehetne preraffaelita is, de mégsem soroljuk ebbe az irányzatba, mert nem angol, és ragaszkodott a francia realizmushoz) sokszor ábrázolta finoman, de nyíltan a gyönyörű meztelen női testet. Ám ezen a képén szokatlan önmérsékletet tanúsít: minden pikáns részletet a Nagy Érzelmet jelképező lila fátyol és az egymást átölelő karok fednek, hogy a fő motívumról, a szerelem lelket mennybe emelő gyönyörűségéről semmi ne vonja el a figyelmet, még a megszokott angyali, s kissé formabontó lepkeszárnyak sem.

 

Kép

Ablak rovatunkból ajánljuk még